„Az a depressziós, az Juhász Gyula” — mondta az idegenvezető tegnap egy kirándulócsoportnak a váradi holnaposok szobra előtt, és az jutott eszembe, abból a baráti televényből, melyhez nekem hálistennek közöm van, Kinde felelne meg Juhász Gyulának, Simon Judit lenne a kolerikus, és Szűcs Laci a melankolikus.

Lacit nem tudom Lászlónak nevezni, hiszen már húsznál is több éve ismerem, először a Majla Sándor szervezte Fagyöngy-találkozókon futottunk össze, de még nagyon érintőlegesen, aztán az Erdélyi Riport indulásakor, a tapogatózó délutánokon ismerkedtünk meg jobban, emlékszem, egyszer fergeteges humorral mesélte el, hogyan szopogattak cukorkát Tempfli püspöknél.

Az Al. Moghioros utcában nőttem fel, ő meg az Al. Moghioros Líceumban érettségizett, és mindenki, aki egy kicsit is tisztában van az ember működésével, megérti, milyen öröm öntött el, amikor néhány perccel ezelőtt megtudtam ezt a Wikipédiáról. Mert Laci főszerk-helyettes volt a Riportnál, valamiképpen főnökünk tehát, amit azonban soha nem ambicionált: csendesen, érzékenyen lett a barátunk, valahogy mindig tudta, amit tudnia kellett, és amikor egy összezördülés miatt távoztam, azt írta, „ha megteszed, kihúztad volna a darázsfészek méregfogát”. Amit nem tettem meg, azt valószínűleg ma sem tenném, de a darázsfészek méregfogáért meg elsősorban a barátságunk megmentése érdekében dedikáltam neki az akkori legújabb kötetemet: kár, mondtam, mások miatt összevesznünk. Hirtelen nem tudott válaszolni, de éreztem, ő sem gondolja másképp.

Egyszer vagy kétszer láttam idegesen, akkor sem csapkodott vagy szentségelt, csak a lépteitől ropogott a padló. Ha szervez, megbízható; ha szerkeszt, alapos; ha interjút készít, olyan dolgoknak néz utána, melyekkel tán még az alany sincs tisztában; ha könyvet mutat be, szelíd és gonoszkodó. Ártatlan, de nem naiv; szelíd, de nem ostoba; és mindenkivel jóban tud lenni.

Azt gondolom, Isten szívesen élteti, hiszen valami ilyesmit remélt, amikor megteremtette az embert. Szűcs Laci egy paradicsomi fiú.