Bartók a semmiben

hatszagú ölelésben

szerelemben

elvont fuldoklásban

érzéki hajszolásban

szeszfőző bandita

démoni ficsúr

morfinízű lovas

szerető habtál

misztikus kantár

Kétféle születésünkből egyféle megvalósulás. Ennél rejtjelesebben már nem is írhatnám. Nem is írok semmit, azt pedig hamar. Belevegyülök a némaságba, és van ott minden, mi habszájnak tarka inge, áttetsző ingnek csatakos lómelle. Mellére kívánkozik egy hathatós belenézés, s szíve rejtekében vajon balra vagy jobbra forduljak-e? A női vonal megnyilvánulása — érzések, ázások, tetőzések, túlcsordulás, szinte már árvíz, mindent beborít, mindent felborít, elmosódottságban a semmi is minden, a minden is semmi. Ha már arra járok, megölelgetem, és végigsimítom rejtett szívhurkáit. Egy pótszívet is lehelek belé, ha esetleg a sajátja elporladna. Szívpor, instant érzésekhez, bő lében keringéshez. Feloldom a színport, hogy szívporosan ébredjek melletted, szívkásásan nyújtózzunk, hónod alól elszagoljam az istenedet. Bartóknak láttalak, pedig Te voltál Bírtalan Béla, a testek netovábbja, a vánkosok legvánkosabbika, s vánkosok rejtekében vajon test-e a lét, s létünk nem hiába húzza-e a kéziféket, amikor Párizs utcáin nyargalva a bánat utcájába bekanyarodunk. Bú-bank van itt, kérem szépen, és nem kérek már semmit, állok a pultnál, merengőn, s a sorszámomat igazítom, várok a bú-soromra, és inkább adnám be a bút, mint venném ki a bú-lét. Nem kérek már ebből, elfuldokoltam, arcom pírját is szürke galambszínre vakítottam, szemem oldalából vércsíkot húzok mindenekre, s végére érek-e egyáltalán, s a vége mi lesz? Megtorpanás, vagy szabadstílű kacifánt. Elérkezem a szív férfivonalához, ahol a geometria és az érzékiség karol egymásba, és egyre csak ölelik egymást, fuldokolnak a háromszögekben, páros pontokban, keresztekben, tüzes játékokban, összeszámításokban, színkisülésekben. Férfias szívfolyosóján néhány napra megállok, növesztek neki száz virágot, két tavaszi lengedezést, majd odébb állok. Kérhetem-e, hogy a kedvemért virágozzon? Együtt mégsem virágozhatunk, az már túlzás lenne. Bartókból van a háza, a szíve tája, a mellkasodva. Bartókra keni minden háját, hájának bájvirágát, bájvirágnak nyalka nyálát, nyálhatárnak hát-hiányát. Hátán a múlt kenődött el többrétegesen: az első alatt a születése kínja, a második alatt egy holt tetem, a harmadikat most foltozza lángnyelvű tűspirációkkal, a negyedik odaveszett, az ötödiket pedig kettéharapta unalmában. Vállán egy maszatos sértődöttség, amiért nem hívták lámpalázba. Nyakszirtje csupa harag, s féktelenül ébred, mert a fék elhajlott az éjszakában. Vannak-e álmai, tudati lázai, tudattalan mázai-kencéi, melyek napvilágra látnak? Látványnak és lét-ágynak tökéletes. Beborít a vánkosok legvánkosabbika, s hóna alá beszagolom titkos együttléteinket. Makacs egy világ ez, s a vállunkig ér a szerelem. Meséből vagyunk, s mesébe leszünk, kedvesem.