Vörös István
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Vörös István
Bartók Bánk bánja
(Jelenet a 13. századból, kollázs 19. és 20. századi szövegekből 21. századi falfirkákkal)
Évekkel Judit tragédiája után Kékszakállú megint nőt hoz a kastélyába. A szakálla feketés-kékből szürkéskékbe változott.
Kékszakállú és Melinda belépnek, a háttérből Bánk, a hoppon maradt férj figyel, egyelőre nem avatkozik be.
MELINDA (ellöki magától Kékszakállút)
Távozz!
KÉKSZAKÁLLÚ (meghökken)
Melinda!
MELINDA
Távozz, mondom!
KÉKSZAKÁLLÚ
Egy
Szót csak, Melinda —!
MELINDA
Édes Istenem,
Mi lett belőle! —
KÉKSZAKÁLLÚ
Énbelőlem?
MELINDA
Ál-
Orcádból, undok ember! oh, szerelmes
Jó Istenem, be megcsalatkozék!
A te várad derüljön fel,
A te várad derüljön fel!
Szegény, sötét, hideg várad! (Egymás után a bezárt ajtókhoz lép.)
Nyisd ki! Nyisd ki! Nyisd ki! (Távoli nyögés hallatszik.)
Jaj! Jaj! Mi volt ez?
Mi sóhajtott?
Ki sóhajtott?
Kékszakállú! A te várad! A te várad!
A te várad!
KÉKSZAKÁLLÚ
Félsz-e?
MELINDA
Oh, a várad felsóhajtott!
KÉKSZAKÁLLÚ
Félsz?
MELINDA
Oh, a várad felsóhajtott!
Gyere, nyissuk, velem gyere.
Én akarom kinyitni, én!
Szépen, halkan fogom nyitni,
Halkan, puhán, halkan!
Kékszakállú, add a kulcsot,
Add a kulcsot, mert szeretlek!
KÉKSZAKÁLLÚ
Oh, én is — én is megcsalatkozék!
MELINDA
Kiben?
KÉKSZAKÁLLÚ
Melindában. Midőn bejöttem ez
Országba — mindjárt a szemembe tűntél.
Egy szív után esenkedék, hogy e
Szívem’ felosszam. A sok udvari
Szívek között — bocsáss meg — a tied volt.
Akkoron levék teremtve, amidőn először
Megláttalak; mint gyertya által a
Világ lesz — úgy valék melletted, úgy
Követtelek; s levésemnek legelső
Pillanatában eltünt lételem.
Vétek-e ez?
MELINDA
Oh, tehát ezért sír a várad.
A Kékszakállú sem a régi már,
Szerelmes lettél, ahogy bárki az,
Már félni sincs tőled miért.
Öreg vagy, és unalmas is,
Hiába sír a várad, az igazi férfi nem te vagy,
Talán a férjem is jobb,
A jó magyar úr. Bármit is jelentsen,
Hogy úr, és bármit, hogy magyar.
KÉKSZAKÁLLÚ
Melinda, kéméld könnyid záporát!
És mégis — esküszöm — drágák ezek
Előttem és vigasztalói meg-
Átkoztatott jövendőmnek -!
(Sóhajtva, Melinda lecsüggő keze után hajol, s azt
hosszasan homlokához nyomja.)
BÁNK (az ajtócskán beljebb kerül)
Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?
(Meglátván őket, tenyerét szemeire csapja.)
Oh, véghetetlen, szent könyörületesség!
Én miért Erkeltől lettem zenére téve,
És a derék Bartók mester miért a rossz
Fiúkért rajongott, miért őróluk írt?
Én mért unalmas magyar úr vagyok?
De elszököm Velencébe egy-két aranykupával,
És ott pénzzé teszem, veszek egy házat ott,
Olasz nőkkel bújok az ágyba, a latinnal majdcsak el-
Boldogulok, vagy Firenzébe Dantéhoz megyek,
És megkérem, inkább ő írjon nagy munkájába bele,
ne egy kecskeméti kezdő tollforgató.
A becsületnek már nincsen becse.
És én is inkább más értékeket találok,
Amiket nem is betartani kell, hanem…
KÉKSZAKÁLLÚ
Csak egy szót még, Melinda!
MELINDA
Bocsáss!
KÉKSZAKÁLLÚ (szavakat láttatik keresni)
Melinda! Oh mért kell nekem
Olyan nagyon szeretni, mint soha
Még nem szerethetett egy szív is! Oh,
Mért kell nekem csak nyögni ott,
Hol minden érző szív megrészegedne,
Szerelmem oly vágyakat nevelni kénytelen,
Melyek talán elmémtől fosztanak meg —!
Eszelős szerelmem egy egészen új
Világot álmod őrültségiben.
BÁNK (az ajtócskán ismét visszajön)
Hogy sokszor oly hivatlan érkezik
Az ember! és — (indulattal) mi volt ez itt,
Melinda? (Melinda sírva a nyakába borul, majd váratlanul ütni kezdi.)
A kis majom harap (szünet). Negyed napig
Előmbe nem bocsájtatik. Magam
Fogok maradni. (Már csak önmagának.) És
Te róla mégis le akarsz mondani?
Nem ösmered tehát az asszonyi
Szív gyengeségeit?
Te engemet megláncolál, s magadnak
Egy gödröt ástál, mostan mégis én —
Én essem bele? Oh, bár nem szabad,
De ölni fog e kéz, csak azt szeretném tudni, hogy
Engem, téged vagy őt.
A nyelvtan sem segít.
A magyar nyelv dala,
Amelyben annyi fény lakik és kába rémület,
Idősárkány fujtatása, siker, bukás,
Félreértett világ.
(Tőrt húz elő, közelebb lép a szerelmesekhez.)