Piros fazék, fül nélkül… kettétört colostok… benzines rézöngyújtó… kopott, gipsz Jézuska… néhány hajlott spicc vas… csavaron lógó, porcelán komódgomb… zöldre festett, kopott fásláda… arannyal nyomott, piros celofán Mikulászsák… „Ljubítyel” tükörreflexes fényképezőgép… egy törött orrú, fekete porcelán kutya… egy csehszlovák Jolana ritmusgitár, basszusgitárrá alakítva… néhány szúette láptó fok… egy kör alakú ABBA-zsebtükör és egy similabda… ez is az én vagyonom... nézegetem ezeket a szép tárgyakat és eszembe jut egy tiltott és gyakran „zavart” hang, amely sokszor ott volt a háttérben, ott volt mellettük ezekben az időkben, hol halkan, hol nagyon hangosan… „Itt Cseke László beszél, a Tinédzser partit hallják, a 19, 25, 31 és 49 méteres rövidhullámon”… a Szabad Európa Rádió vasárnapi műsorának jellegzetes mondata, amely sokszor megszólalt ebben a tárgyi környezetben. A recsegős, zöld fénnyel villogó, csöves rádiónkon titkot és álmokat közvetített és persze sok jó zenét. Szólt a konyhában, a szobában és hallhattuk a kertben, főleg tavasszal a nagy munkálatok idején kapott kültéri szerepet is. De nemcsak ezt hallhattuk, hanem az S. Nagy István Millió rózsaszál című dalát is, melyet az egyik szomszédunk, úgy tudni… Tesla kazettás magnójáról, mai nyelven mondva, végtelenítve, hurokban hallgatta. Az sem kizárt, hogy egyszerűbb módszert alkalmazott, visszatekerte és elindította magnóját újra és újra. Szóval teljes hangerővel tudatta velünk, gazokat égető és ásózást végző kerttulajdonosokkal, hogy Csongrádi Kata énekhangját bizony ő nagyon szereti. Ez is valahol a mennyország volt, a maga mindenféleségével… és mondhatom, pedig még sosem voltam ott, mint ahogy egy kortárs francia festő mondta: „ezért magamnak teremtettem meg”.

Nekem is csak szét kellett néznem, hallgatóznom kellett és ott voltam… a hétköznapi mennyországban, vagy ahogy a lexikonban írják, a tökéletes boldogságban. Ebben a kedves emlék-gondolatkörben jelent meg pl. Peti bácsi is, aki a több méter mély búzatároló silóba lenézve kérdezte meg egyszer tőlem, mint középiskolás nyári munkástól, hogy mi újság, Józsikám? Mit irkálsz, miért nem lapátolsz inkább? Szégyenkezve zsebre tettem a kis noteszomat és hallgattam a Józsikám felkérésre és „tologáltam” tovább a szívlapáttal a terményt. Mivel testvéreim után Pisti és Laci is voltam aznap, akár többször is, így az átkeresztelés nem esett rosszul. Nem mérgelődtem, hanem Sípos Gyula mondatait idézgettem bőszen és büszkén, „elélek én kenyéren is vízen, nem kellenek pálmafák”… hát azok nem is voltak, mármint pálmafák, mert az árpa- és a búzapor izzadsággal rám tapadt viszkető érzése ellen egyébként sem nyújtottak volna semmit.

Az akácfák árnyékában viszont a frissen húzott, bögréből ivott kútvíz volt a pillanatnyi megoldás és néhány újabb gondolat, melyet a munka közben a füzetbe írhattam: „a gitár is arra való, hogy nyakán széttárt ujjakat összefogja egy dallá”. Elmélkedtem szövegtulajdonosként a piros Jolana gitárról is. Leírtam, de nem tudtam mit kezdeni a szép szavakkal, mert a kezeim nem az akkordok, hanem a lapát nyeléhez formázódtak. Az én akkordom nem volt kottázható, csak egy érzés volt a semmiről, amit egy valós helyen valótlanul fogalmaztam meg. Valami olyannal sikerült foglalkoznom, ami nem is volt, nem az enyém volt. Volt viszont egy kicsit más, de valahol hasonló élményem, melyben szintén az élet megmagyarázhatatlan fintora, félreértés-sorozata döbbentett meg engem és valamennyi érintettet is.

A közelmúltban Gyula utastársammal a busz ablakából napokon át figyeltünk egy úton fekvő, döglött varjút. A téli időszakban, a fagyott és párás, kívülről sáros ablakon át, reggelente csak egy pillanatra láthattuk az elterülő feketeséget. Mindennap vártuk az alkalmat, hogy azon a bizonyos útszakaszon, a fekvő tetemre ismét és ismét pillantást vehessünk. Találgattuk a sorsát… elütötte egy kamion, megfagyott és leesett a bokorról, vagy itt ért véget az élete, egy útpadkánál a 3-as főúton stb.

A napok így teltek egymás után, s közben az idő egyre jobb lett, kitavaszodott. Egyre világosabb lett és az ablakokról is eltűntek az időjárás adományozta külső és belső foltok. Az egyik alkalommal éppen ezen az emlegetett helyen nagyot fékezett a gépjárművünk, mindenki a blokkolás okát keresve balra nézett, ellenben mi, Gyulával jobbra néztünk a szomorú sorsú madárkánkat keresve. Szinte fel is borulhattunk volna, ha a nézésünkkel tartjuk egyensúlyba buszunkat. Azonban pontosan ez az alkalom adta meg a választ is korábbi hosszadalmas fejtegetéseinkre: a mozdulatlanul fekvő varjúnk nem volt más, mint egy formás gumiabroncs. Csalódottan meg is jegyeztük: ennyit a mi többhetes madártörténetünkről… Mire az eseményt nem ismerő, beszélgetésünkbe hívatlanul bekapcsolódó utastársunk megjegyezte: sok állat pusztul el mostanában… mert mindent tönkretesznek… pld. a kutyák is a beléjük ültetett „csipsz” miatt hullanak el… Erre válaszolni már nem tudtunk, nem tudtam, csak annyi jutott az eszembe, amit Weöres Sándor mondott: „az igazságot önmagunkban kell keresni”... és talán a hazugságot és a butaságot is, ami talán ugyanaz?… ha egyik sincs meg, csak a végtelen vár ránk, mindkét oldalon.

Az ilyen elkezdett és be nem fejezett töredék-történetekből áll össze a Gondolatok a nagy utazás előtt — Szymbark című kiállításom anyaga is. Benne sok irónia, groteszk hangulat, emlék, személyes és másoktól hallott ünnepi és hétköznapi történet. Történet, amivel mindig foglalkozik valaki, egyik meséli, másik hallgatja, egyik írja, másik festi… Mindenki összeköttetésben van, és bárki szerepet cserélhet közben, mint az életben… ahol „a festők írnak, az írók festenek”… ahogyan nemrég halottam… Egyszerű, felvillanó helyzetképeket idéz meg a kiállítás, mely a nabateusok fentről lefelé haladva módszerével építkezik. Lefelé (befelé) halad, hogy „fenn” maradhasson, hogy egyszer csak befejeződjön a félig elkészült „vizuális napló”, mely az idő távlatából, talán azoknak is szól, akik nem biztos, hogy megnézik a képeimet és nem biztos, hogy elolvassák szövegeimet.

Jelen lapszámunk fejléce Urbán Tibor művének felhasználásával készült.