Zsille Gábor
1972-ben született, Budapesten. Költő, műfordító, publicista, szerkesztő. 1990–1997 között teológiai tanulmányokat folytatott az Esztergomi Hittudományi Főiskolán és a Szegedi Hittudományi Egyetemen. 1998–1999 folyamán a Magyar PEN Klub titkára. 2000–2003 között Krakkóban élt. 2008 óta a Magyar Írószövetség Műfordítói Szakosztályának elnöke. 2010–2013 között az Új Ember katolikus hetilap rovatvezető szerkesztője. 2014 óta a Magyar Napló versszerkesztője. 2018 óta az Olvasat publicistája, illetve a Parnasszus olvasószerkesztője. 2006-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban, 2008-ban Bella István-díjban, 2013-ban a Tokaji Írótábor díjában, 2015-ben József Attila-díjban és Tóth Árpád Műfordítói Díjban, 2018-ban Magyar Arany Érdemkeresztben, 2019-ben Hieronymus-díjban részesült. 2020-tól Térey János-ösztöndíjas. Hat verseskönyve jelent meg, legutóbb: Készülődés Magyar Napló, 2019). Négy esszékötet szerzője, legutóbb: Örökség, mulandóság (Magyar Napló, 2018). Huszonhárom kötet műfordítása jelent meg lengyel, illetve angol nyelvből, legutóbb: Bernadetta Kuczera-Chachulska: Széttördelt egység (Magyar Napló, 2019). Szerkesztőként hetven könyvet gondozott. 2015 óta Az év versei című antológiasorozat szerkesztője.LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Zsille Gábor
A káprázatbeliekhez
Kérdezted, miként szabadulhatunk meg, hogyan kapcsolódhatunk az égbolthoz, az üstökök, űrmagvak mellé.
Felelem, hogy fogalmam sincs. Mindössze annyit tudok, hogy az imádság bársony hidat ver közénk és a mi kis káprázataink közé. Nem bánom, az imádság helyett mondhatod azt, hogy zöld álom. A közös lényeg a tér, a tudat határainak kiterjesztése, a csatlakozás egy végtelen, egy örök, egy mindannyiunkba kódolt idegrendszerre. Imádság közben egy ugródeszkán állunk, szemlélődni a magasban. A Nap varázsszóra megreked az égen, és érett aranyszínűre festi az ezerszer látott tájat. Van ott egy híd, mely az Átlényegülés lebegő partjához vezet. Van ott egy híd, melynek túlvégén olyan értelem tárul fel, melyet elképzelni sem tudtunk. Az idegpályákon minden az ellentétébe fordul, szétárad a fotoszintézis örömhíre. Szétáradnak a hullámok, és kivétel nélkül mindegyikünk együttérez a másikkal, és kigabalyodunk a testből, a térből, az időből, és a partot elhagyva elmerülünk a parttalanban, az örök imádságban.
