érnek annyit, mint egy-egy bekezdés vagy akár teljes fejezet

— ám a legfölöslegesebb vesszőnek is mélyen titkolt a jelentősége.

(Léon Bloy nyomán)

„Konfucius álom, te is álom vagy, és én, aki ezt mondom neked,

magam is álom vagyok.”

(Csuang-ce)

Prológus

„Följegyzéseimet 1526 augusztusában, sivár szerzetesi cellámban rovom, félszáz évvel az után, hogy Isten kegyelméből a királyi udvarba kerültem. A kusza sorokat (érzem, azok lesznek) bocsássa meg, akinek kezébe kerül majd e pergamendarab. Miképp is történt?

[…]

A nagy vízözön múltával Noé három fiának hetvenkét nemzetsége lőn, melyek szétszóródtak az egész földkerekségen: Sém utódainak Ázsia, Khám atyafiságának Afrika, míg Jáfet leszármazottainak Európa jutott osztályrészül.

De így aligha folytathatom! Hiszen a régi dolgokat nálam ékesszólóbban elbeszélte Thuróczy János uram, az ő pennája nyomán pedig az itáliai Bonfinius mester. Csak azt adom elő, amit a két szememmel láttam, két fülemmel hallottam, vagy aminek a valóságáról ravaszul meggyőződtem…”

1

Nicolaus Seremius, vagyis Szerémi Forgách Miklós, humanista történetírásunk kevésbé ismert, jobban mondva — ne köntörfalazzunk — elfeledett alakja. Néhány kútfő a „magyar Suetonius” néven is említi. Magas kort ért meg: 1466 táján született, és 1542-ből származik róla a lexikonok utolsó adata. Egy virágzó királyságban látta meg a napvilágot, majd saját bőrén tapasztalhatta meg a három részre hulló ország nyomorúságát; jellemrajzai talán evégett olyan döbbenetesek, torokszorítóak; kritikája mindenesetre éles, éber és rosszmájú. Kortársai között tiszta embert nem lel; még Mátyás királyt sem kíméli a rágalmaktól; nagy kínjában egyetlen pozitív hőse Szulejmán szultán. Fő kérdése, hogy ki a felelős a nemzetét érő szerencsétlenségek végeláthatatlan soráért. Szánja hazáját, Európát, az egész világot — és benne legfőképp önmagát.¹

Elszegényedett nemesi családból származott, anyai ágon polgári, esetleg jobbágyi felmenőkkel. Korán Mátyás udvarába került apródnak; utóbb itáliai tanulmányútjáról is szól a fáma; alighanem gazdagabb rokonai gyámolíthatták a tehetséges, törekvő ifjút. Hézagos biográfiájának legmeghökkentőbb fordulata, mikor az „emberélet útjának felén” szerzetesi kámzsát ölt magára. Halálának helyét, idejét, körülményeit sűrű homály fedi.

Hiányosan fennmaradt, a romantika korában zajosan ünnepelt műve, a Rerum Ungaricarum pentades („Ötrészes könyvek a magyarok viselt dolgairól”) a mohácsi vész körüli zűrzavarban keletkezett. Lapjain a szabácsi viadalt követő fél évszázad elnagyolt, de annál hajmeresztőbb leírását adja.

Egy-egy pentas mellesleg öt „könyvből” álló egységet jelent.

Summa (I)

„… Amikor az érsek és talpnyalói szerint kezdetét vették az ördögi praktikák, az Úr 1476. esztendejét írták a kolostorok almanachjaiban. Néhány napja a visegrádi udvar még örömmámorban úszott: hatheti ostrom után Szabács vára keresztény kézre került, s a magyarok királya lett Európa hőse. Mindenfelé csak úgy emlegették: Corvinus, a sasokat elhomályosító, fenséges röptű holló!

[…]

Nos, azon az emlékezetes napon, mikor feje tetejére állt a világ, csúf, főfájós reggelre ébredénk. Odakünn fekete felhők sötétlettek a mennybolton.

»Átkozottul különös légköri tünemény« — gondolta maga számára is váratlanul a trónteremben dühöngő utazó, aki idővel (halálos ellenségemből) legbizalmasabb barátom lett.

Az éjszakába nyúló beszélgetések, torzsalkodások és istenkáromlások során, melyeket folytattunk, tengernyi új, soha nem hallott szót tanultam tőle. Nem szégyellem: eljövendő korok nyelvhasználatát próbálgatta latin és ómagyar kódexek szövegeihez szokott, ennélfogva kissé ügyetlennek bizonyuló, középkori szám.

[…]

Többé-kevésbé igyekszem visszaadni az akkori Visegrád hangulatát...

A királyi palota folyosóin már délelőtt szörnyű fejetlenségbe csöppentem: cifra öltözékű udvaroncok viharzottak föl-alá az ebédlővé alakított lovagterem és a kevély olasz főszakács konyhája közt. Szapora szavak kavarogtak a levegőben.

A pohárnok csaknem az ebédlő küszöbén toporgott, ahol a néhány nemzedékkel korábbi lovagpáncélok — fényes diadalok ütött-kopott tanúi — maskarák módjára rozsdásodtak. (Mi tagadás, emlékeztettek a »gépezetre« is, melynek hajnaltájt megismert idegborzoló sziszegése még a fülemben visszhangzott.)

— Megőrült a király — suttogták fátylukba az udvarhölgyek. — Kukoricát kér… és burgonyát… és ropogósra sült pulykacombot…

Még a Padovában tanult, horatiusi verssorokat köszörülő János püspök is szép fejét csóválgatta.

— Ily csuda étkeket a Hesperidák kertjében se lelhetett senki emberfia!

Ekkor a halálra vált asztalnok szédült ki az ebédlőből. Intett valamit a pohárnok felé, mire az is széttárta karját, s az ábrázatán éktelenkedő, harcmezőkön szerzett sebhelyeket tanácstalan fintorba gyűrte a rémület.

Mindeközben a Mátyás királynak vélt személy, zavarba ejtő hasonmás, a következőt gondolta tehetetlen dühében: »Istenem, csak egyszer kapjam kezem közé azt a szeplős képű kölyköt!«

[…]

Ám később (fültépázás híján) rendszerint idő és tér mibenlétéről elmélkedtünk. Beszéltünk az eljövendő kor csodadoktorainak mesterkedéséről is, melyhez a porlepte Hunyadi-portrékat kellett tüzetesen áttanulmányozniuk, hogy a régi helyett, még az útra kelés előtt, új arcot szabhassanak neki. Más szóval esztendőszám boncolgattuk a kézzelfoghatót meg a kézzelfoghatatlant; vagy anyag és szellem érintkezési pontjairól vitáztunk — már-már hajba kapásig. Ővele, aki félte is az Urat, nem is.

Mert a szeplős képű apródlegényke én magam valék…”

2

Seremius ismeretei hiányosak, többnyire hallomásból, másodkézből valók; latin stílusa ellenben tömör és gördülékeny. Tartózkodik a szóvirágoktól, idézetektől és körmondatoktól. Felfogása szerint Isten a helyes útra akarta terelni a magyarságot, ám az ördög, akit Satanaélnak is nevez, makacsul beleártotta magát a történelem menetébe. Dózsa parasztháborújával együtt érez, az ország pusztulásáért az urakat és csatlósaikat hibáztatja. A németekre, Itália szülötteire és más külhoniakra ellenszenvvel tekint. Örömest köszörüli nyelvét a hazai böszörményeken, zsidókon, kunokon; előszeretettel csúfolódik a tótokon; a Transsylvaniába beszivárgó oláhokra különösképp orrol. A törökök és tatárok rovására sem rest gúnyolódni, de megkapják a magukét rác szekértolóik is. A legízesebb nyelvezettel és a leggyilkosabb malíciával azonban magyar véreit figurázza ki.

Vallási kérdésekben viszont bámulatosan semleges az akkor már régóta a szerzetesi regula szerint élő szerző. Katolicizmusa végig hangsúlytalan marad, s csak ritkán csepüli magából kivetkőzve a protestánsokat (ám akkor mindent bepótol, s szidja őket, mint a bokrot).

Seremiusnak egy elkallódott színművéről is tudunk, így aligha meglepő, hogy kedveli a teátrális jeleneteket. Szereplőit (köztük magát) szívesen beszélteti. Nemritkán összefüggéstelen vagy annak tetsző eseményeket állít egymás mellé (igaz, kétségkívül modern hatást ér el az „időrend megbontásával”). Szabatos tények, véres csataleírások helyett kísértethistóriákat, babonákat, koholmányokat, adomákat, sületlenségeket hord össze.

Forrásértéke csekély.

A történészek legtöbbje szerint Szerémi Forgách terjedelmes alkotása első betűtől az utolsóig fikció és kompiláció, légből kapott állítások, mendemondák és rémmesék mellbevágó gyűjteménye volt. A teljes mű ugyanis megsemmisült, szétszórt töredékei az 1700-as évek derekán kerültek elő. Egészében csak a második pentas élte túl a török háborúkat, továbbá a harmadik bevezető, illetőleg befejező „könyve”.

(A XVII. század elején Szamosközy István Hebdomades című munkájában még idéz néhány Erdéllyel kapcsolatos, Szerémitől citált bekezdést. Ezek valószínűleg az azóta elveszett vagy lappangó első pentas középéről származhattak.)

A töredékeket a Weöresváry-kódex őrizte meg, melynek első és máig egyetlen kiadását 1801-ben rendezték sajtó alá. Mivel egybeszerkesztve színes, helyenként izgalmas olvasmány, Nicolaus Seremius² „képtelen krónikája” — meghökkentő közléseinek, szokatlan szemléletének és hangütésének köszönhetően — a reformkorban csodálat tárgya lett. Később azonban méltatlanul mellőzték.

(A szerző nagyobbrészt latin, kisebbrészt magyar nyelvű jegyzeteiből és a kortársak kommentárjaiból is fennmaradt pár tucat oldalnyi, napjainkig régiségtárak mélyén porosodó betűhalmaz.)

Az e helyütt olvasható részletet én öntöttem végső formába, egy hozzám közel álló, de névtelenséget kérő klasszika-filológus hölgyismerősöm — aki anyám helyett anyám, húgom helyett húgom — nyersfordítása alapján. Némi archaizálást is megengedtem magamnak.

Rövidsége ellenére a szóban forgó szöveg a második pentas itt-ott meghúzott negyedik „könyve”.

Summa (II)

„… Mesélt a társairól is, akik ideküldték, s akik (vele együtt) elbizakodottságukban azt hitték, könnyelmű játékot űzhetnek a mogorva századokkal. Mesélt arról, hogy időről időre úgy érzi, mintha »egy érzékeken túli kísérlet önkéntelen alanya« lenne, melynek révén olyannak látta a mindenséget, amilyen valójában. Mesélt a jövőről is, ami számára — születésétől fogva egészen az utazás csontsajdító pillanatáig — maga volt a jelen, míg ez a jelen csak megismerni vágyott múlt volt.

— Megismerni vagy megváltoztatni? — kérdeztem egy ízben.

Hallgatott; sötét, elutasító és szomorú lett az arca; erről nem faggattam soha többé.

[…]

— Nincs a földön egyetlen emberi lény sem — magyarázta egy másik alkalommal, bár e magyarázat inkább kinyilatkoztatásként hangzott —, aki meg tudná mondani, kicsoda. Senki fia sem sejti, mi végre jött a világra, mit tükröznek a tettei, érzései, gondolatai, se azt, mi az igazi, a tőrőlmetszett, az Isten könyvéből kitörölhetetlen neve…

Türelmesen vártam, hogyan fejezi be.

— Én sem tudom — tevé hozzá nagy sokára.

Noha skolasztikán edzett elmém arra sarkallt, hogy tisztázzam a fönti eszmefuttatás néhány fogalmát, végül néma maradtam, mert úgy rémlett, minden épkézláb kérdés elsorvadt szegény koponyámban. Csak üres, szavakba nem foglalható kétely maradt a helyükön…”

3

E hihetetlen szöveget azért nem dobhatjuk teljesen sutba, mert szűk egy évszázaddal a Seremius-féle Pentades megírását követően sajátos bizonyítást nyert a szerző szívszorítóan bizarr állítása. Tudniillik Verancsics Fausztusz Machinae novae című művének 1616-os velencei kiadásában — egy különös hadi szerkezet és az ejtőernyő ősének Da Vincit idéző rajza között — már ott található az „időgépezet”. (Görög—latin keverék szóval a Chrono Machinamentum.) Ám működőképességében azóta is csak az ezoterika megszállottjai hisznek, a mérnökök és fizikusok nem.³ Holott Verancsics, a volt veszprémi várkapitány, csanádi püspök és humanista polihisztor kifogástalan munkát végzett: a remekbe sikerült szerkezeti rajz, a kristálytiszta latinságú leírás alapján könnyűszerrel meg lehetne építeni.

(Én már dolgozom is rajta; alkimisták vegykonyháit megszégyenítő műhelyemet, nagy gonddal és a legteljesebb titokban, egy alföldi tanyán rendeztem be...)

Epilógus

„… Végtére is ő álkirályi dicsősége teljében nyomorultul meghalt, én pedig csuhába bújtam, hogy magányosan öregedjem meg. De erről most se kedvem, se erőm nincs többet írni.

[…]

Az imént tudtam meg rendfőnökömtől, hogy tegnap valami jóvátehetetlen történt; Budára, nyaktörő vágtában, lovas futár hozta a hírt.

Győzött a török Mohácsnál...

Nem lepett meg a gyászos vég, Satanaél diadalma; ifjúkoromtól fogva sűrűn megjósoltam hazám romlását az uralkodók és főemberek színe előtt, de a nemesek és nemtelenek között is. (Mert ez az édes Magyarország szült engemet; miatta siránkozom éjjel-nappal; s már akkori jövendöléseim és káprázataim hajszál híján az őrületbe kergettek.)

Barátom, a nép ajkán eleven, nagy király negyedszázada halott; legalább nem érte meg a bukást. Az »igazi« Corvin pedig alkalmasint túllépett a rémület küszöbén, s még most is él az általa fölfedezett idegen korban.

Mindamellett vén fejjel eszembe jut néhanap, hogy talán bűn vala az, amit a Chrono Machinamentum révén cselekedtem (az utazó mondta így, akiből, mint említettem, erőskezű és igazságos király vált), s még nagyobb bűn, hogy gyermeki ostobaságomban épp őfelségét számkivetettem a jövőbe.⁴

[…]

Lelki szemeim előtt azóta hol a tűzben égő, hol a jégbe dermedt pokol képei vonulnak el…”

¹ Miután szétszálaztuk a föntieket, Seremius nyomán kimondhatjuk, szaporítva a közhelyek számát, hogy a reneszánsz törtetőire, orgyilkosaira és méregkeverőire vajmi kevés hatással volt az a középkortól örökölt áhítatos vallásosság, amelyben éltek (és öltek). (A még magabiztos szerző jegyzete.)

² Szamosközynél következetesen Zeremius alakban fordul elő. (A szerk.)

³ Egy tengerentúli anekdota szerint még Edison sem ismerte föl valódi rendeltetését, mikor egy esőt ígérő napon, New York ólomszürke ege alatt, kurta pillantást vetett az ábrára. Csupán annyit mondott a könyvet a sűrűsödő köd ellenére is konokul az orra alá dugó Nikola Teslának, hogy talán a szélturbina hasznavehetetlen elődjéről van szó. Majd tüntető fölénnyel elfordult, s rágyújtott egy szivarra… (A szerk.)

⁴ Miként én, az ezredfordulón élő tollnok is belátom, nehéz eldönteni, hogy voltaképp mi ez a novella. Strindberg nyomán írt történelmi miniatűr? Vagy a wellsi The Time Machine „átköltése” (a valóság cáfolatának Philip K. Dick-i felhangjaival)? Azt hiszem, egyik sem, noha nem kenyerem a címkeragasztás. Talán bele se kellett volna fognom; őszintén szólva csodálkozom magamon, hogy megírtam; sietve abbahagyom hát, mielőtt kedvem támadna tovább gombolyítani a történet, egyszersmind az idő szálait... (A már bizonytalan szerző jegyzete.)