A dédapám megnézte a Bánk bán című filmet, szomorkodott egy sort, amiért a színészek csak tátognak, s a háttérből, valahonnan a vászonnak használt lepedő mögül természetellenes zene szól, fészkelődött a székén, simogatta a bajuszát, laposakat pislogott, aztán elment a háborúba. Abba, amit nemsokára nagy jelzővel illettek valamiféle emberek. A dédapám nem ismerte őket, nem is értette minősítő buzgalmukat, ő csak a taljánokat értette, akik lőttek rá, ő meg visszalőtt. Ez tiszta sor volt: a tisztek itt is, ott is, a lövészárok mindkét oldalán seggbe rúgják a parasztot, ha nem lődözik serényen a másik oldal irányába. Dédapám lődözött, míg el nem találták, fél tüdeje kirepült a hátán, mint bokszoló szájából a fogvédő a jól irányzott ütés nyomán, mehetett hadikórházba. Mikor lábadozni kezdett, fölnyalábolták, kerekes székbe ültették, betolták egy terembe, ahol a sebész zongora mögött, szélesen mosolyogva várta őt meg a többi sebesültet, s amint megtelt a nézőtér, ihletetten a billentyűk közé csapott. Sokáig nyűtte a hangszert, mígnem egyszerre váratlanul vége szakadt az előadásnak, mintha elvágták, mintha a zongora hangjai csapdába estek volna, s a zilált doktor kurta biccentéssel elszaladt. Dédapám tudomásul vette, hogy ilyen a világ, s benne ilyen a muzsika, és nyugtázta, amit beszéltek, Bartóknak hívják, aki az orvos ujjait vezette, nem rosszabb ez, mint a tüdőlövés, ellenben alighanem messze elmarad a hazatérés mögött. Eme sejtése bizonyossá is vált, ahogy ismét a falujába érkezett, a mellkasában, fél tüdeje helyén, a fene tudja, miféle béléssel, de életben. Sokat töprengett, mi lehet ott, ahol a tüdőlebeny tanyázott korábban, vajon a sebész zongorajátéka szorult-e be oda, azért szűnt meg oly hirtelen a hangverseny, vagy még korábban egy darab a talján tájból, a lövészárok áporodott levegőjéből, a háború szagából, aztán már ezen sem gondolkozott, mert a lány, akit majd feleségül vesz, arról mesélt neki, milyen szép is lesz majd azt mondani egy kicsike emberkezdeményre, látod, itt a babánk...