Bartók Kodállyal perlekedett éppen, mikoron

Bánk bán és Petur megérkezett a szállodába,

merthogy mindannyian hivatalos vendégek

voltak az ismert operafesztiválon.

Az étterem személyzete készséggel állt

rendelkezésére ezen kiváló személyiségeknek,

csinos felszolgáló-kisasszonyok szaladtak

sörért, meg pálinkáért is, mert Bánk csak

ezt szerette, no meg híve és társa, Petur.

Bánk mondta is a neves zenemestereknek,

hogy ő, meg persze Petur, az igazi, az eredeti,

a magyar, mai, divatos szóval élve,

hungaricum italt ezerszer többre becsüli

a fránya németes, idegen kortyolgatni valónál,

meg nem győzi őt senki arról, hogy az a habzó

valami ott a korsóban valamire is használható.

Bartók, aki közismerten serivó ember volt

ekkoriban, bár a jófajta veres bort sem vetette meg,

vitába szállt a bánnal, mondván, hogy nem szégyen

idegentül tanulni, ha annak nem ellenséges

a szándoka. Na! Lett is erre olyan vita a híres

személyek között, hogy az étterem személyzete

már attól tartott, ölre mennek az urak.

Az egyik maradinak, a másik meg idegenszívűnek

nevezte vitapartnerét, és kölcsönösen emígy

sértegetve egymást, egyre többet és többet ittak,

aminek, persze, soha nincsen jó vége, mármint

a túlzott alkoholfogyasztásnak.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy váratlanul

fiatal muzsikusok toppantak be az étterembe,

népdalénekesek és zenészek, azzal

a ki nem mondott céllal, hogy jóféle

falatok és italok társaságában múlatják majd

az időt. Ezek a fiatal zenészek, látván,

milyen illusztris társaság van jelen a szomszédos

asztalnál, nosza, előkapták zeneszerszámaikat,

és rögvest a húrok közé csaptak, dalra fakadván

siratták magyarságukat, énekelvén az ismert nótát,

hogy „elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek”.

Erre mintha a Szentlélek szállta volna meg a vitatkozó

hírességeket! Úgy maradt abba a perlekedés!

És rövidesen már mindannyian, egymás vállát

átölelve énekelték a jófajta magyar népdalokat.

Bánk bán, ez a roppant erejű nagyúr, egyenesen

magához szorította a törékeny, ősz hajú mestert,

Bartók Bélát, két csattanós csókot is nyomott

annak orcájára, mondván, „zenénkben és

dalainkban akkor is tovább élünk, Mester,

ha mindannyian elpusztulunk is”.

No, ennyiben is maradtak, így

lassan véget ért ez az este.