Viszi magával, mint házát a csiga, az elméletet. És nem roppan össze. Őrzik az életek. A gondolkodásnak egy film vet véget. Bambul az észlelet. Nemcsak a tudomány nem gondolkodik, hanem a ribancok sem. Egyszerűen elveszik, amit szül a Gólem. Kioltja az elmélkedés lényegét a kép. Itt van például az esztétikum-nyakék. Panelek ezek, mint szépre csiszolt szövegek. Kis eleven, szerves modulok. Aranyba forrt, igazgyöngy-elemek. A mozdulat mint tárgy. Szelep. A száj, amely kimondja azt, hogy létezés. Minden mondat ősrobbanás. Térnyerés. A száj mint műtárgy. Tevékeny redőny. A hús-meleg névből kinő a nőm. Kivágsz szikével egy húsos mondatból és betoldod. Mindenki a saját szájában él. Fogaink között szó-tok. Hemzsegő, kék zselé. Azután egy encián radír. Egy rúdugró rajza van a tej tetején. A rúd begörbül, behajlik, belefúródik a laticelbe. Szökőkút. Isten szállodaszobája. A múlásról lebeszélt idő új utakra vezet. S megtalál minden éjjel a valóságon átemelhető beszéd. Az értelem belemerül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. Szertefoszlanak az elvek. Földre locsolt ecet. A reggeli utópia puha. Ahogy elgondolod, szétolvad a szádban. Babapiskóta, esőből főzött kávéba mártva.

Min gondolkodik a nyelv? Az ízeken. Vágja rá a fiam. Az ars poeticák ma már ráépítik a virtuális alapra a paradigma-házikót. Ni-ni! Ott egy szó-növény, fehér üvegszálakból, opál kérdőjellel a szirmai között. Majd lassan, kis lépésekben, megépül a térbeli menhely. Nem-hely. Hanem tiszta, napfényes lugas. Csupa spóra, spórolás. Szivacs. Liánok, borostyán és lépcsők. Kellemes, enyhe bungaló. Egyetemes kockák. Zongora alakú épületek. A páncéltőkék között medence. Klaviatúra-kabinsor. A liftben úszónövények. Plexi akvárium. Benézhetnek az óvodások a hangok alá. A kottatartón egy óriási képernyő. Lengőtőzeg, sűrű, pompázó jázminfüggönnyel. Fű nő a márványlapok között. Ideális sótartalom. Lenmagok, begóniák, kaktuszok magvai szóródnak szét az ezüst szirmokon. Sweet Temptations. Édes kísértések? Nem. Mérgezőek.