A csillagok ránehezednek az éjszaka szivacsára,

és egy óvatlan pillanatban a falakon kívülre facsarnak.

Hiába kapálózol: tudod, hogy te építettél mindent,

így azt is, hogy nem hagytál kapukat, réseket.

Életedben először szabad szemmel látod a pusztulást.

Azt, ahogyan a világ kikopik belőled. Kívülről a várost.

És mert kívül vagy, a város, amit megálmodtál, halványodni

kezd. A város, amit utcákra és negyedekre osztottál, távolodó

masszává alakul. Futószalag visz a szerkesztetlen

sivárság felé. Rájössz, hogy csak a horizontig van

tétje az útnak, amíg szem elől veszíted világod utolsó

körvonalait, utána vége a munkádnak: bár jó építész

vagy, a házakat régóta csak a határokon belül tudod

elképzelni. Elhordtál a közelből minden fát és követ.

Ezt bizony elrontottad: hiába a folyamatos bővülés,

nem ütötted át a falakat — befelé terjeszkedtél.

A város éppen elkészült, kihasználtad az utolsó négyzet-

centiméterig; de ki kellett köpnie téged, mert magadról,

az építészről megfeledkeztél. Azt hitted, nem létezel?

Vagy azt, hogy ha mértani pontossággal elkerítesz mindent,

az irdatlan tömörségbe beleférsz a végén te is?

Elfelejtetted, hogy test vagy; és te, büszke és teremtő test,

most tehetetlenül távolodsz az üresség felé. Senki

nem hallja, mit beszélsz, és többé nem is fogja, hisz

nélküled elpusztul a város is: tévedtél, ha azt hitted,

helyettesíteni fog téged. Most érsz a horizonthoz.

Amint feljön a nap, minden felemészti magát.

A város, amit beleálmodtam az űrbe,

szokatlanul nyugodtnak tűnik. Akár ha

egy ismeretlen gravitációs mező kapcsolt

volna be. A virrasztás ideje alatt lebontott

negyed, amelyet rólad neveztem el,

fölém magasodik kérlelhetetlenül. -----

Megszerezted hát a helyedet. A város

stabilan áll és javíthatatlanul. Tudod-e, hogy

ezzel a saját álmomban tettél jelentéktelenné?

Elkészült, mondom ki. Illata van, a falakból árad.

Árad védhetetlenül. A parfümöd, mint

egy konok vegyszer, hamar beleivódik

a levegőbe, felszívódik a talajba. Egy

pillanatra olyan érzés, mintha ébren

lennék, aztán betömi az orromat is, én

fulladozni kezdek, vagy csak köhögök

álmomban, erre — őszintén mondom neked,

aki talán a szobádban rólam álmodsz egy

várost vagy utcát —, erre már nem emlékszem.