Deák-Takács Szilvia
1973-ban született Kisvárdán. A KLTE magyar-művelődési és felnőttképzési menedzser szakán végzett. A kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium magyartanára. Írásai a Gondjainkra bízva, Időjelek, Mégis tavasz, Májusi szél, Arcok és énekek, az operafesztiváli Légyott-antológiákban (2007-2011), a Szeged effekt2-ben jelentek meg. Tagja a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületnek, alapító tagja a Czóbel Minka Baráti Körnek. A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium fennállásának 95., valamint 100. évfordulójára készült Jubileumi Emlékkönyvek szerkesztője. A Modus hodiernus sorozatban megjelent „Jövőm emléke, múltamnak árnya” — In memoriam Czóbel Minka című tanulmánykötet szerzője. Publikált a Pedagógiai Műhelyben, A Vörös Postakocsiban, az Irodalmi Jelenben, a Szegedi Lapban, A Pad folyóiratban, a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében. Elvégezte a Magyar Író Akadémia Szépíró mesterkurzusát. 2009-ben írása jelent meg a Mestereink nyomában című antológiában, valamint Kornis Mihály íróakadémiai tanítványaként a szerző alkotói honlapján. Az SPN Könyvek sorozat szöveggondozója 2013-ig. A HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz tizenkettő című antológiák szerzője. 2008-2014 között a Spanyolnátha szerkesztője. 2011-ben Bessenyei Emlékplakettet kapott. A Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (manyszi.hu) nyelvi tanácsadója.
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Deák-Takács Szilvia
Se tőr, se sírás
Lépcsők sokaságán jutott odáig. Megérkezett, rövid ideig megállt, fújt, hallotta a szíve dobolását, megkapaszkodott a lehajló folyondárban.
Sokszor ültek alatta, ketten, nézték az összepöndörödő leveleket, és ő nézte a kedvese haját, nézte az eget, kezét nyugtatta az oldalán, béke volt. Innen rálátott a csúcsos tetőkre, az apró ablakokra, néha olyan csend vette körül, hogy kivehette a távolból egy-egy árus alkudozását, a piactér zsongásába vegyülő andalító zene is eljuthatott hozzá. Látta a templomok csúcsát, rajta a kereszteket, sáncok árválkodtak, igavonó állatok lustálkodtak.
Most pedig itt áll, kapaszkodik, az eső érlelte növény sikamlós leveléről le-lecsúszik a tenyere, és ahogy vár, már azt hiszi, soha nem akar többé bemenni, az utolsó lépcsőről visszafordulna inkább, múljon a nyár is, azzal a szemmel látni sosem fog többé.
Ami vár rá, amit látnia kell, amit tenni fog, az most a fáklya fénye mellett még félelmetesebbnek tűnt, mint korábbi aggodalmában. Milyen bátran, milyen határozottan mondta ki: aki térdel, az ámít. Hát térdre kényszerül most ő. Igazát fekete-fehérben tudja, de amit majd erről később hallhat utóda, az más igazság lesz, azt más esők érlelik sikamlóssá, akkor más igavonók, más ablakok látják a színeket és hallják a zsongást, csak a templomok lesznek talán ugyanazok.
Ha ide betér, erre a találkozóra, semmi sem lesz a régi, a piros és kék tetők összeomolnak, a sáncok megtelnek vérrel, a fáklya lángja elborít mindent, elme sem marad tiszta.
***
Valaki érkezik. Hallatszik, hogy bátran lépked, nem lopva, nem osonva, kivehető a kalapja, alatta galambősz haja is, rokonszenvesen mosolyog, kékesszürke szemével int, bemennek mindketten, se tőr, se sírás.
