Mintha hirtelenjében mindenki el akarna köszönni, amikor hatvan éves lesz A szerző. Az elköszönések mindig afféle búcsúzásokba hajlamosak átcsúszni. A hatvan az sok, a magam részéről — az emlékek idézése mellett — ezt a búcsúzkodást — úgy alsó hangon további hatvan évre — mégis elnapolom.

Fenyvesi Ottó hatvanéves, és a jelenben és holnap és holnapután rendes sokaságban akadnak neki magának, másokkal — és köztük nekem — közös megcselekedni valója, valónk! Ha eddig annyit sétáltunk és utaztunk közösen a városban, Veszprémben (Urbi) és a nagyvilágban (Orbi), legyen, hogy legalább annyi emlékezni valónkat tervezzük, amennyi eddig lett!

Szerencsémre szinte naponta helyi közlekedéssel jövünk vele a belvárosba, együtt kapaszkodunk fel a várba. Sétálva, sietve és közben sokat beszélgetve, hol évődve, hol tervezgetve, tennivalókat számba véve.

A várbeliek, a belvárosiak, az ő munkatársai, az enyémek már rögzítették magukban: ez a két fószer állandóan ugyanakkor tűnik fel a szokott útvonalon. Reggelente. Akinek ismeretlenek lennénk, már annak is ismerősnek számítunk. Ez főleg nekem megtisztelő és persze hétköznapi állapot. Megy a két alak a télben, a nyárban; az egyik a pópa küllemű, a másik mellette a szikárabb kislovag; ő és magam. Néha összefutunk ismerősökkel, barátokkal — reggeli gyors csevegés, aztán fel. Ő a vár végébe, az akadémiára, én az elejére, a Művészetek Házába.

Megyünk. Járjuk az utat. Szinte beleégtünk a régi veszprémiek alakította tájba.

1. Néhány éve kedves kolléganőm kedvet kapott — csak úgy hamarjában — kéznél levő mobiljával lekapni bennünket. Talán már el is veszett az a kép. Vagy csak első visszanézésének emlékeként él bennem, amint mi ketten ott megyünk a várdomb aljában. A képen. Mindketten háttal. Lépdelünk a könnyű és vékonyka ködben. Szemlátomást beszélgetünk. Gesztikulálunk hozzá: ebből a hátsó nézetből is látszik. Elégikus kép. Így emlékezve — az elégikusról különben is sokat tud, az ő sajátlagos elégikusságáról Fenyvesi Ottó — az ő lírai elmerengése tűnedez a hátunkon, a macskakövön, a bizonytalankodó köd csíkjain. Nekem benne van az a régi sétánk, amikor a kedvenc vajdasági sétáit emlegette, a sétát és a közben beszélgetők megváltozó érzékenységét, felszabadulását. Kint a mindenkori szabadban. Blues a szabadban. Blues az óceán felett.

2. Meg a helyi járatos pár perces döcögések között azok a legenda élesztései! Először is, amikor hosszasan nyaggat, milyen hülye zenéket hallgatok a fülesemen. Talán régi punk lemezlovas műsorának alapállásából vagy csak az ugratás kedvéért. Mikor már jól elintéz, mikor elégnek látja, hogy dohogjon ezen. Akkor vált. Bár ezerszer kérdezte meg, mi az a lehetetlen muzsika, amit magamnak bömböltetek, mindig megjegyzi, úgy rosszallóan — már megint Jean Michel Jarre, mi? Mindig helyesbítek, hogy Mike Oldfield. Ezt időről időre eljátsszuk. Ez is egy rítus… Mondom: akkor vált és a busz utolsó egyenes szakaszú útvonalán egy kerek, jó szabású kiselőadásba kezd a Pink Floydról, az ELP-ről, aztán úgy általában a progresszív rockról, kistestvéréről, a pszichedelikus rockról — szimpatikus vonásairól, divattá érdemesültének idejéről. Ja, és megyünk a várba.

3. Zötyögünk a kisvárosi vadul suhanó belsejében. Visz a hatos. Zsörtölődünk a gyorsítások, fékezések ritmustalanságán, a nyugdíjasokat és aktívakat egyaránt próbára tévő rántásokon. Hümgetünk a busz közepétől tomboló hőség áldatlan ártalmán, amikor kottyintok valamit a legendás Loksi (LGT) fénykorában született kultusz-dalokról. Fitymáló grimasszal fogadja. Rövid csend után — ha van ilyen egy lestrapált buszon — summásan helyére igazítja felvetésem: márpedig Presszeréknek a Bumm volt az egyetlen tényleg eltalált bakelitje. Kész. Húzunk a vár felé.

4. Kora tavaszi reggel. Kapacitál, hogy igazán összehozhatnánk már a bejáratott Utcazene fesztivál és a VeszprémFest mellé egy következőt. Marton László Távolodóval közösen, akivel igaz barátok, össze lehetne állítani egy izgalmas listát az ügynek megnyerhető bandákból. Akik világzenét nyomnak. Jó terv. Csak pénzt kell felhajtani hozzá… igen, már csak a pénzt.

5. A mi buszunkon kényelmesen elférnek, megvannak egymással, jönnek velünk mindig. Ködben? Esőben? Hóban? Hőségben? Ők, úgy ritkásan, sűrűen, kevesen vagy sokan. Kassák, Hamvas, Szilágyi Lackó, a Veszprémen bőven túlnőtt, tragikus sorsú punk-festő, úgy általában a nevesült és névtelen punkok,… és persze a mürmidónok!

Igen, ők, Akhilleusz elitalakulatának tagjai, akikről akkor beszél áthevült lelkesedéssel — ő, a fehér szakállú költő —, amikor egy diákoknak szóló művészeti sorozatom első része szóba kerül és éppen a Homérosz-örökség amerikai sorvadozásán élcelődöm. A legyőzhetetlen hősök pedig az ő szavai nyomán kelnek életre akkor és ott Veszprémben, vértben, sisakkal a fejükön. Fenyvesi pedig beszél arról, hogy fiatalon mennyit foglalkozott alakjukkal, dicsteli legendáikkal. Beszél, és már én is látom őket. Elhaladunk a vár-feljárat melletti Szent Flórián szobor mellett. Flórián is biccent a sisakosoknak…

6. Csavargások és utazások. Előúsznak a városon kívüli utak képei is. Amikor Sepsiszentgyörgyre mentünk egy kisbusszal, és remekbe szabott asztali beszélgetést folytathattunk szép emlékű Sylvester Lajossal és Ottóval, aztán Kézdivásárhelyen Borcsa Jánossal. Mindig eszünk, iszunk ott és ott, és mindig ízletesebbek még a szavak is.

Aztán a látogatás az Őrségbe, ahol az Életünk akkori szerkesztőivel, Fábián Lászlóval, Zsávolya Zoltánnal és Bokányi Péterrel kirándultunk a szemerkélő esőben. Estére beszorultunk szállásunkra és Borgestől Weöres Sándorig mindenről szó esett: szinte reggelig borozgattunk…

A hatvan az sok. Ezért kell most beérni a hattal. Tartogatni, érlelni az emlékeket, a terveket… Csak az kívánkozik még ide, amikor a városi lapnál dolgoztunk együtt. Ő főszerkesztőként, én újságíróként. Két, nekem rendszeresített formában keresett, ha éppen cigizni mentem vagy másik szerkesztőségi szobában vertem a gépet: „GYESZI LACI?”; hol vagy, CSUVENI? (hol vagy?, hol vagy, te híres)… néha még mostanság is mond nekem ilyet …

…hát, itt vagyok, Ottó, itt a híres (igaz, máig értelmezhetetlen számomra, mivel érdemeltem ki a jelzőt)… ideállok eléd: azt mondom én is — a gyeszilaci és a csuveni —, Isten éltessen!