Engedje, hogy e megszólítással illesse a Színésznő az Üstököst, aki feltűnt a magyar romok alól, aki — tapasztalatára hagyatkozva nyugodt szívvel, egyenes lélekkel — eldönti, ki üstökös, ki gyufa lángja, de égi szernek hirdeti magát Pesten, dönt sorsról, létről, akar Charon, a nagy átalmenő víz ladikáriusa.

Tudom, Barátom, hogy végére jutott a Bauer fiú Kékszakállújának, olvastam a librettót, benéztem az elő-próbára, láttam a karmester meg a zenészek értetlenségét, és bemutató nem lesz, azt is tudom. A NEM-ben ott a bizonyíték, nem értenek semmit, nem látnak, nem hallanak, Istentől csak hatalmat kaptak, szívet nem.

Tudom, a Kékszakáll tele halállal, fájdalommal, de az ellemek életünk ellemei, ezt nékem higgye meg, a férfi és a nő boldog végű találkozása reménytelenebb két hegyi patakénál a sivatagban, két csillagnál az égen, mint a bárány és a sakter találkozásának örömös vége. Más elvárás, követelmény, mást lép a férfi, másként jön a nő, másfelé tart, máshová jutnak mindketten. A katasztrófa e’sszes toxinja első kézzel hull a fazékba. Ugyan minek mind csodálkozni? Sors-út — előre írva. Tudom Magát, tudom Geyer Stefi művésznőt, de tudom Ziegler Mártát is, aki neve a Kékszakállú ajánlásában áll. Azt is tudom, hogy aki nem illeszkedik, az univerzum peremén pilinckáz, irigyelik, félik, csodálják, gyűlölve van. Azt is tudom, higgye meg, hogy a boldogtalan Kékszakállú nem elvetemült sorozatgyilkos, csak magányos ember, akinek fáj igaz társ nélkül.

Így ajánlom magam, aki otthonra talált, végesen fészkelt el ebben a harsány, soha véget nem érő férfi-nő védelmi-apológiában. Ha izgatná, fel adok én Magának egy női Kékszakállt, egy Kárpát-medencei Charles Perrault-t nőben, aki hasonképpen zárva tartja az ajtókat a társ előtt, s marad ő maga is az ajtókon kívül, ahogy minden élő számára meg íratott.

Kedves Barátom, úgy terveztük az utat Zsuzsa-lánnyal, hogy négy napot maradok a film-bemutató körül, inkább a Hámori tónál, mint Miskolcon a Leflerben, de a Leflert négy napra foglaltuk le, nehogy sehol ne legyen jó. Magán múlik, Barátom, hogy neki-e üllünk a történetnek (itten, nevesen: Herman Ottó — a Judit, aki halálán épp Pesten, és akit bűnösen megölék a múltban, ami bűntényt nem bocsáthatok meg soha, míg fordul vélem egyet a Föld, az Ég segedelmével, ha Maga is látja benne az eshetőséget, tán enyhítem a főbenjárót). Maga beletekint és hallgat a félkész történetbe, látja benne Kékszakáll testvérét, írnokot bérlek, elvégezzük gyorsan a librettót, a fejemben kerek-kész.

Drága Mester, Bánkról maj’ élőszóba, regényt kellene mondanom róla, de véges a penna. Annyit mégis: soha nem sajnáltam, hogy gyorsan születtem, a film a holnap csodája, ha lassabban, tán nem maradok ki ebből a csodából.

A szerencsés-sikeres miskolci találkozás reményében öleli: Jászai Mari

PS: A Lafner közelében vegyen ki szobát, de ha nem sikerül, akkor is szorítok helyet Magának