Csak egy van belőle, legalábbis ilyen ironikus, érzelmes, egyszersmind bölcs formációban, amiként mindannyiunkból csak egy van — még ha nem is tudunk figyelni egymás végtelen szingularitására, és unalmas kópiának nézzük egymást. Én sem vagyok különb. A fogadalmak, ígéretek — hogy ezentúl minden másként lesz — másnapra kiszáradnak, ám ciklikusan visszatérnek; életünk csupa visszahurkolódás. Ez az örök visszatérés ironikus melankóliája, miközben letelünk.

Elnézem, hogyan bánik Fenyvesi Ottó a másolatokkal, a bemásolással, a reciklálással. Részint szerzetes módjára, részint vadul. Fölszabdalja, fölkavarja az anyagot, majd mélyet merít a turbulenciából. Fölkavarodik az iszap, aztán szépen visszahullongál. Ő meg nézi a vizet, mint egy buddhista pap, megfigyeli a szemcséket, a tükröződéseket, tollat ragad, s ebből nemritkán remek reflexiók kelnek szárnyra.

Én meg most őt nézem a mécses fényében: hogyan fér meg egy emberben ilyen harmonikusan két különböző lény? Az egyik, mely tőlem, nyilván elfojtásaimnál fogva, mintha idegen lenne, a borzas, lázadó rocker, aki aszongya, hogy: „sex and books and rock’n’roll”, a másik, aki ma este közelebb áll hozzám, a konzervativizmusra hajló, bölcs, nem sztoikus, inkább keleties mosolyú meditatív író. Az előbbi világfi, az utóbbi vidéki. Nem azért vidéki, mert provinciális, hanem azért, mert szereti a jó levegőt, a fákat, a füvet, a kevés embert és az élővizeket. A csöndet. Miközben ugyanebben az emberben az a másik lény a rock hangorkánját hallgatja a pinceszobájában, és éles ollóval, hacsak nem szkalpellel fölszabdalja az újságpapírokat.

Nem az ő baja, nyilván az én meghasonlottságom tünete, hogy emerre figyelek, aki „némely részletekkel” bajlódik és halott vajdasági írókat, irodalmárokat, festőket böngész, letörli róluk a port; befelé fordul és befelé mosolyog, a múltba néz és megpróbálja magában mégiscsak összehozni, összeállítani az életünket. Szétrajzott életeink közös metszetét nem felejti el. Nem nagyon találkoztam az életben ilyen hűséggel, hogy is találkozhattam volna, ha már a hűség fogalma is megsemmisült. Az ő hűsége azonban naturális, magától értetődő, és így megfelelő erkölcsi fogalmak nélkül is átérezhető. Hogyne lenne természetes és magyarázatra nem szoruló például (a Némely részletek című könyvéből veszem ezt a példát) a „parasztparancsolat” legelső törvénye: „Ne verd le a fecskefészket!” Noha, persze, az ellenkező mozdulat is természetes, tudniillik a gyilkos mozdulat.

A „fecskefészek” mi vagyunk, élő és halott vajdaságiak egy rakáson. Fenyvesi Ottó lokálpatriotizmusa: magas fokú hazafiasság, mely elsöpör bármely pártvonzalmat. Imádottja: a magyar nyelv, mely egykoron, Jugoszláviában, oly jól megfért más nyelvekkel és otthonosan mozgott egész Európában — mert szabad volt. E szabadság lélegzetét Ottó verseiben ma is őrzi. Sziveriéiben, Tolnaiéiban is — a szabadvers őnáluk nem csak afféle figura. Tüdőből az.

Azon is elmerengek újra, ahogy ezen a kései órán az Ottó szemébe nézek, hogy a rocker indulatok, vadulások, zabolátlanságok hogy s mint lágyultak meg az idők során, noha másként, pontosabban is fogalmazhatnék: mindig is együtt vagy párhuzamosan létezett benne ez a kettő: a vad és a rezignált, az elszánt és a beletörődő, a kiáramló és az odabent elcsöndesülő. Ez a kettősség — mely csuda tudja, hogyan harmonizál — adja ki Fenyvesi Ottó utánozhatatlan egyediségét. Talán a zenében van az eredete, bizonyára a zenéből fakad az irodalmi tónusa is, melyben több hangszín elegyedik bársonyos hanggá.

Ezen az éjszakán Ottó „kezdeteit” is látni vélem: a gyakran távollevő, iszákos apa, aki régente kovácsmester volt, majd vendégmunkás-sors lett az osztályrésze, s akivel a fia holtában is eldumál; a Balassa-ági anya, akihez alkatának mélystruktúrájában ma is ragaszkodik; a bácskai gyerekkor, mikor az utcán játszott; az újvidéki szellemi ébredés, kinyílás, tobzódás („amikor még a közösségről szólt az élet”), a katonaság Macedóniában, ahol megérezte a „nagy hegyek mélabúját”, s amit később, merész intervencióval, szerzetesi vezeklésként interpretál…

Némely részletek című könyvének első bejegyzése szédületesen kristálytiszta. Nem idézem most — „Aki nem hiszi járjon utána / aki elhiszi vessen magára”, ahogy Sziveri János írta volt —, arról szól, hogy 1991. november 6-án elhagyta Jugoszláviát, a Vajdaságot, és autóval átmenekült Magyarországra. Itt maradt. A bejegyzés — a bemásolt napló — feltárja ennek a szakításnak az okát, a természetét és a következményét. Ki mikor jött vagy nem jött át, mindegy — van egy vízválasztó sokunk életében, akiket a „határon túli magyarok” megnevezéssel marginalizálnak s nem tudnak hova tenni. Velünk megtörtént a történelem, és Fenyvesi Ottó azok közé tartozik, akik utánajárnak az „átlátszó és érthetetlen tényeknek”. Ezek közé tartozik az említett dátum is, melyet a trauma kilométerkőjének is nevezhetnék.

Ettől a dátumtól kezdve — mely, ismétlem, áttetsző! — minden más lett, a világ is, én is, ő is, egyáltalán a „határon túli” szubjektum. Nem lett belőle „magyar” soha, hisz az volt mindig is. Ezzel a megmásulással is foglalkozik Fenyvesi Ottó költészete és prózája, mondjuk inkább úgy, hogy a kreativitása. A „dátum” nála egybeesett az első szarkalábak megjelenésével és azzal a biológiai vízválasztóval, ahonnét kezdve elkezdenek iramlani az évtizedek. Pont ezért következnek a szinte mindennapos visszahajlások — enjambement-ok — a múltba, az ifjúkorba, Sziverihez, Újvidékhez, Jugoszláviához, a régi rockhoz, és annak folyamatos vizsgálata, hogy mi az, ami megmarad, ami szép lassan leülepszik bennünk, és többé nem lesz onnét — „létezésünk aljáról” — elmozdítható, hacsak nem irodalmi hangok dinamikája által. Elementáris hűségről van szó és emlékezésről, ködlovagos emlékezésről, mely azonban néha váratlanul kiélesedik, és ilyenkor remekbe szabott metaforák születnek. Az egyik kedvencem ez: „Főttek a gatyák, a semmivel teli remények.” Vagy ez: „vérben frissülő parasztsereg”, mint a balkániság költői meghatározása.

Mi, „délvidékiek”, magunkban hordozzuk a balkániságot, egyfajta brutalitást, nyerseséget, szabadságot — sokféleképpen kell még majd közelíteni ahhoz, amit Sziveri János színjátszó metaforával a „forrásvizek barbárságának” nevezett —, és én ki is mondanám, nem panaszként, hanem mint egy „átlátszó és érthetetlen tényt”, hogy nem nagyon találtunk megértésre Magyarországon, és a „nemzetegyesítés” felemásra sikeredett. Nem mintha nem lenne meg a válaszunk erre, Ottónak is, nekem is: a vidékiség, a margó igazából egy kincs. Idézem őt: „Vonzódom a sárhoz, a porhoz, a felhőkhöz, a nullához.” Tudom, hogy kik azok, akik abszolút értik, élve vagy holtan, ezt a mondatot: Sziveri János, Juhász Erzsébet, Tolnai Ottó, Thomka Beáta, Bozsik Péter, Balázs Attila, Szügyi Zoltán, Fogarassy Miklós, Zalán Tibor… és még sokan mások az illegalitásban.

Az új évezredbe való átmenet is egy megbeszéletlen téma. Akármilyen babonás dátum ez, átváltozások örvénylenek körülötte, mint valami zsilip körül. Azt Ottó is bevallja, hogy az az egész rocker rockosság, amihez ő ragaszkodik, elmúlt, illetve elromlott, és ő a mai rock and roll tükrében nem ismer magára. Nem tudom, miben ismer egyébként magára — ezt magamról sem tudnám megmondani (érdekes kérdés!) —, mindazonáltal üdítően hat, mikor azt írja, hogy „ez az én világom, az outsidereké, a leírtaké, a kirúgottaké, a kitagadottaké, a kiselejtezetteké”. (Amúgy, valóban, hányszor és honnét rúgták ki, írták le, függesztették fel? Azt hiszem, nincs oka panaszra.) Ez is egy rilkei húr, melynek feszülése kitart, avagy egy rilkei „mozdulatlan”. Így fogunk meghalni, egy metafizikai „vidéken”, s ez legalább szép.

Vannak Ottó gondolatai közt olyanok, amelyeket legbensőbb meditációimba foglalnék bele. Ilyen például ez: „Semmilyen tapasztalat nem elegendő.” Efféle mantra-szerű gondolatok szép számmal találhatók a könyveiben. A mantra-szerű gondolatoknak szerintem az a karakterisztikumuk, hogy egy vonással összekötik a múltat, a jelent és a jövőt. S ehhez valóban nem elegendő a tapasztalat.

„Egy valamirevaló séta a létezés megkérdőjelezésével kezdődik és egy álmokon túli reménytelenség vigaszával ér véget”, ez a gondolata is októberi szüretem szőlőszemei közé tartozik; Fenyvesi Ottó érzelmességét itt, a balatonfüredi sétányon borzongatón meg tudom érteni, és kívánom azt a vigaszt, hiszen tartalmas.

Milyen ósdi szó ez is, hogy valami „tartalmas” volna. Pedig ez alkalommal pont ezt szeretném elmondani Fenyvesi Ottó kreativitásáról, más szóval a lelkéről. Hogy tartalmas és megrendülésre képes. Lehet vele és általa a katarzist gyakorolni. Idemásolom azt a gondolatot is a könyvéből — aszú szemet —, mely párját ritkítja, és tényleg a „reménytelenség vigaszával” szolgál: a szó legteljesebb, édes értelmében megvigasztal: „Az öregedés: a teljes, sűrű élet. A felébredés: kis születés. Az elalvás: kis halál. Ami közbül van, egy nap tudatába préselve: minden életkor minden szenzációja, egyszerre.” Ha a közhelyek beszüremlenek életünkbe, egyet tehetünk: jól megtapossuk őket, és bort préselünk belőlük.

Vivát!