A hatvanéves Fenyvesi Ottót másodszor

megszólítva ugyanabban a témában, okozati

változ(tat)ás nélkül

Azok a fúrótornyok

ott messze Északon talán már

mind elmerültek

Helyüket elfoglalta a tenger

Sziveri is halott

s a fejfájául állított kereszt

elrepedt Lám így

repeszt szét minket

is az idő végül hümmöghetnénk

ha nem fogna el ilyenkor a szégyen

Nem csináltuk meg

mi sem s talán már nem is

csináljuk végig De mit is

Mindegy egy legyintés

legfeljebb annyit megér

Írtunk néhány tucat jobb verset

könyvet levelet gyászbeszédet is

később elgazosodott sírok fölött

Nem mentünk el sehova

innen amikor pedig minél

messzebbre kellett volna el — te nem

indultál el másodszor én kihagytam

az első elindulást is

Maradtunk és álmodoztunk évtizedeket

szabadságról a permanens

rohadásban Nem túl

fölemelő pálya mondhatná bárki

de mi van ha nekünk

ilyen és ennyi méretett Legalább

szájon vertünk volna

egy-két mélynövésű

konjunktúra-lovagot aki ránk

fröcsögtette mérgező nyálát

De az előtt

megszelídültünk már

vagy szelídítettük meg magunkat

hogy a valóságban is elhullajtottuk

volna a fogainkat Egyébként

pedig minek mindig

harapni a zablát

morognád csöndesen ha hallanál

az éjszakában tünedezni ilyesmikről

te szelídebb ember (Ez már-már

édeskés megfogalmazás

veszettül romantikus tudom

ahogy az is

benned mindig

galambokat röptetett

az idő bennem meg halomra lőtte

őket De hát ez ilyen egyszerű

és néha másként nem megfogalmazható)

Azért egyszer majd

elmegyünk oda is megígérem

ahol a tenger elfoglalta

a nagy fúrótornyok helyét

Esni fog és

a szél mindenféle levelet

csap az arcunkba Olyanokat

amilyeneket soha nem ír meg

senki senkinek Állunk

majd háttal a világnak Egymásnak

arccal Előttünk

csak a tenger Mögöttünk

csak a múlt Például

kihűlt Pleszkovicát rágicsálunk

közben elgyötört pitában

és üvegből isszuk hátizsákunkból

hozzá a vörösborokat

Akár a szédelgő turisták

Bár az is lehet

rá fogunk jönni magunk is

csak szédelgő turisták

voltunk tulajdon életünkben

Vendégmunkások akik most végre

hazatértek s azon röhögnek

a giccsbe hajló vörösödő

naplemente sem tudja többé

mögéjük rajzolni növekvő árnyékukat