II. Endre, a magyarok királya, Gertrudis, a királyné

Bánk bán, az ország nagyura, Melinda özvegye

Tiborc, bárkihez közeli, hivatásos földosztó

V. Béla, királyi zeneszerző

Zászló, s urak, Vend, égek, tányérok, nyalók,

Békét! lenek, Jobb ágyak, Katonák, köztük egy József

V. Béla: Sírt, midőn valék vele — sírt, Bánk!

Bánk: Helyében én is sírtam volna, Bélám. Ne feledd: nevetni vagy pedig könnyezni: az mindegy az asszonyoknál.

V. Béla: De a szemem közé se néz. Tudom, megént csalárdkodik. Bámulja a harisnyát - a magyar Csak hátul áll s sóhajt az ily hazánk Nagyasszonyán.

Bánk: Csitt! - nektek erről egy kukkot se kell Ám tudni. Nagy-nagy, ami fenn forog.

V. Béla: ha veszteségre Jön a dolog, tied lesz a nagyobb. Sokat Fogsz még te itt találni, ami akkor Nem volt, midőn elmentél.

Gertrudis: V. Béla, no jőjj! látod, leereszkedek.

V. Béla: Kisasszony! Én Száraz reménnyel nem tudlak tovább Éltetni. Szép ajkak, édesen beszéllenek, és minden, ami csak Beszélhet, azt beszéli, hogy: Az ész hibázik, a fejecske kong. A sok udvari Szívek között - bocsáss meg - a tied volt Legegyügyübb, ártatlanabb.

Gertrudis: Magam bújok hozzád, azért, hogy a király után való bánatjaimat kiverjem, avagy téged hercegem Örvendezőbbé tégyelek — soha Jobb ágyaim kedvéért nem áldozom fel!

V Béla: Nem vagy magad, Nyelvedre vigyázz. Szabad kivánna lenni mindenik, És torkukon kegyes nagyasszonyuk Sült-főttje oly mohón rohan le, hogy Majd szinte megfulladnak. Lévnyalóvá Lettél dicső Árpád gyümölcse te? Mit gyötörsz incselkedő chimaera!? Hát a világnak egyik pólusától a Más pólusáig, szerelmeimben, én Miért öleltem mindent egybe? Mért Mindent? Oh, miért te benned!?

Gertrudis: Oh mért kell nekem Olyan nagyon szeretni, mint soha Még nem szerethetett egy szív is! Oh Mért kell nekem csak nyögni ott, Hol minden érző szív megrészegedne Örömébe’!

V. Béla: Mért hogy reményem, szerencsém Vígságait haladja és szerelmem Oly vágyakat nevelni kénytelen, Melyek talán elmémtől fosztanak meg!

Gertrudis: Lennél csak egyszer enyim! Eszelős szerelmem egy egészen új Világot álmod őrültségiben. (Letérdel.)

Bánk: Hát elém is Térdepelsz?!

Gertrudis: Előtted, akit Imádok. Oh engedd meg gyermeki-Báb-módra minden gondolatjaim’ Enyészni, és csak az édes Neveddel agyvelőm betölteni. Szerelmem által egy lehet Csak boldog és szerencsés - az pedig Bánk.

V. Béla: S ő térdepel!

Gertrudis: “Szabad tekéntet, szabad szív, szabad Szó, kézbe kéz és szembe szem, - minálunk Igy szokta a szerelmes: aki itt Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít.”

Bánk: Hazudsz! - Az a tűz, melyet a Természet alkotott az asszonyok Szemébe, oly sebesen elragad, Hogy azt csak egy nyájas szó is dühös Lángokra gerjeszti s az erőtlen ész Elhallgat.

Tiborc: Bánk! Bánk! te nem mered kimondani Talán? Ki, csak ki! hogy kacagja a Visszhang is árva gyengeségedet. A férj se várjon Az asszonyának szívétől soha Többet, csak amit egy becsületes Kalmártól.

Bánk: Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét? Oh véghetetlen, szent könyörületesség!

Gertrudis: tehát mi lesz kedved szerént? Majd bíborunk bemocskolása, majd Megvettetett szerelmem által a Rád háromolható szégyen gyötör.

II. Endre: Hol a haszon - s miért ne húzzam azt? Hisz’ aminek meg kell történni, az Anélkül is megtörténik.

Gertrudis: Te engemet megláncolál, s magadnak Egy gödröt ástál, mostan mégis én - Én húzzalak ki abból?

II. Endre: Hah! Vessz el itt arany kalitkád Ürében, árva bíboros teremtmény - Mit gondolok veled!

Tiborc: Ez éppen a fő bökkenő! Uram, Hidd el, hogy asszonyink ravaszabbak ily Esetben, mint az ördög, amidőn Az elragadni egy bűnöst törekszik.

II. Endre: Feleségem ő, veletek Kedvére játszhat; ti pedig húgotokkal.

V. Béla: Ne ingerelj fel!

II. Endre: Szegény teremtés vagy, ha célodat Csak asszony által gondolod kivinni! Hát nemzetted?

V. Béla: Oh A nemzet! - ahány fő, szintannyi ész.

II. Endre: a magyar bor olyan, Mint a magyar barátság - mentől óbb, Annál erősebb.

V. Béla: Hogyha nem dühös.

II. Endre: Dohos!

V. Béla: A székelyeknél dühös.

II. Endre: Dohos, ha mondom!

V. Béla: Megtanultam, emberi Elmém ezernyi baklövésivel.

II. Endre: Kár ilyen csinos főért, hogy a Velő hibáz belőle! Meg a tiszta hallás.

V. Béla: Megöllek, bitang! (megöli) e tetem fagyos, hogy e szemek Vakok, hogy e fülek dugúlva nem Valának! A Bocsánatot hörgés közt is mosolygom, Ha ölettetésem ezekért lészen! — Egy Mennykőcsapás ugyan letépheti Rólam halandóságom köntösét: de Jóhíremet ki nem törölheti. A vének ollyak, mint a gyermekek, Kik mindenért sírva fakadnak. Nem is hal Ő meg.

(függöny)