lép kettő, három, megáll

lép kettő, három megáll.

Ma elmarad a tivornya, hajcihő, hacacáré

és semmi fény.

Lelakatolt havas táj fogad

vagy egyszerűen csak szitáló eső és szürkeség.

Sokan vagyunk és miközben egyre többen leszünk

állítólag mégis várunk valakit.

Egyre nagyobb a hangzavar is,

mindenki egyszerre beszél

Pedig ne gondold haver ha a szöveg fölött mélázol

érthetőbb lesz számodra az Ige és annak ragozása,

vagy kiderül számodra, kire is vársz.

A széll kálmán téren valaki a villamos elé lépett

míg floridáig terjeszkedett a gyermekrák alapítvány

Ezért a köztudottan műszíves miniszterelnök

letiltotta az előzetes letartóztatásban ülő

városvezetők jutalmát.

De két trafikot is kifosztottak 

a nemzeti dohánybolt logójával

trükkös tolvajnak álcázott bankárok.

Mégis mire veri annyira magát európa?

Kinek lesz jó, hogy a polgárok vállalják a kockázatot,

hiszen úgyis tudjuk,

hogy selyemsállal a nyakában borzong bárki télen

és hogy szombaton is fizetős lesz a parkolás

Vagyis minden olyan mint a kommunizmusban volt,

sőt még rosszabb

mert akkor legalább még becsülete volt

a hazugságnak, trükközésnek, csúsztatásnak

Most meg a sorok között is tilos olvasni,

de nem baj mert így tényleg nehéz tisztán látni

A pilisre ereszkedett köd miatt 

az ünnepek egyre közelednek

És még a fát se vettük meg

de már tuti jó kajánk lesz meg bejgli,

és már mindent megvettünk a fa alá

Csak kibaszottul összefagytunk mire hazaértünk

mert a megállóban még ott volt a mentő és a vér a síneken

és nem indult az a kurva villamos

Azért mégis hazaértünk de most meg ez a köd

ami ránk ereszkedett

Kettőt-hármat lépünk és megállunk,

mindig beleütközünk valakibe vagy valamibe

– ez a rohadt köd, tök homály –

De nagyon sokan vagyunk és mégis,

állítólag még mindig várunk valakit?

lép kettő-három megáll

lép kettő három

Az Író lopott mondatok mentén oson

a parnasszus felé.

Az árokparton meg-megáll, békát fog.

Már harminc éve egyfolytában mondja,

a horizont ketyeg, akár az időzített bomba,

mindig valamit mondani akar, ugyanazt,

én semmit, ami a számon át megközelíthető.

Az Író hihetetlenül hatékony, közben a szemét legelteti.

Hófehér, bodros bárányok keringnek feje körül,

míg a smaragdzöld fűben hever hanyatt,

szájában százszorszép, hátha használ,

torkában az egymásra rakódó szavak,

mögötte áfonyaíz, meg eper.

Hihetetlenül hatékony, az ember feje beleszédül,

ahogy harminc éve egyre ugyanazt mondja,

közben a szemét legelteti.

Egymást oldják az egymásra rakódó szavak.

Valamit bizony mindig mondani akar,

én semmit, ami a számon át megközelíthető.

A sorok széléről üzenek szigorúan

klasszikus hagyományok szerint.

A sötétben nem jól látok, csak tapogatózom,

de persze minden játékszabályt betartani

igyekszem.

Például az erdő szélén várok,

míg a fák kimenekülnek az erdőből.

Hunyorogva végigtekintek a tájon.

Megszámozom a látnivalókat.

1. Író smaragdzöld fűben bodros fehér bárányokkal

2. Ketyegő horizont

3. Egymást oldó szavak.

Szavak,

hűvös érintésű szavak,

ismerős és ismeretlen csengésű szavak

dörgölőznek lábamhoz,

lázadnak, követelőznek, dübörögnek, csattognak, lüktetnek

türelmetlenül a fülembe üvöltenek.

Muszájból szikrát szórnak.

Két szó között az idő

egy vonatfüttyben rángatózik.

Az őszben szigetek úszkálnak,

arcom szembejön az utcán,

köszön, majd ködbe vész;

ahogy tovalibben, áfonyaíz meg eper,

holddal bélelt ügetés

árnyéka az üzenőfalon.

Mindig valamit mondani akar,

én semmit,

ami a számon át megközelíthető.

Csak az hiányzik.

Csak az hiányzik, ami volt

és az, ami talán lesz.

Ami van, az csak volt és talán lesz.

Szalmakalapban azonban a napszúrás is elkerülhető.

Ismeretlen sebességgel kommunikál.

Ehhez biztos erő kell és tehetség.

a láthatatlan áthatol a műszerfalon

ismeretlen sebességgel elsüvít

láthatóva válik

gumiszerűvé és rághatóvá

elnyúlik a térben

alakja rendre változó

érkezését nem vártuk de

szükségesnek tartjuk

az indák részenként kúsznak a szobába

ma is ugyanazt mondják és ők

a tudás almája dévédén

gumiszerű de láthatatlan és az igaz

a szélrózsa minden irányába elmarad.

ismeretlen sebességgel áthatol a fiú homlokán

aki Lápanyó lányába szerelmes

mögöttük szétrágott gumicsontok

színre lép a patkány és mosolyog

ami körülvesz csak a jövő árnyéka

pupilláján görbetükörben a gumicsont

ismeretlen sebességgel kommunikál

a valóság

láthatatlan

Szólni készül a trónörökös.

Sötét leveleket hullat

majd világosakat,

torkaszakadtából üvölt

szakasztott vöröscsillag.

Harcos népből való

de nem vagdalkozik hiába

szája szóra nyílik ha feje fáj,

ha szó szót követ

és árnyékot az árnyék.

Sötét leveleket hullat

majd világosakat

Árnyéka elfogy

rázendít egy rokonértelmű szóra

kétértelmű mozdulatokkal kíséri

Hazáig

Szólni készül

de mégsem szól

torkaszakadtából üvölt

méltósággal viseli árnyékát.

Nyelvet vált.

rázendít egy rokonértelmű szóra

Hazáig

ködszitálás és futóhomok

szája szóra nyílik ha feje fáj

Árnyéka elfogy

míg nő a ragyogás

trónörökös

   jól tudjuk,

hogy árnyéka felülnézetből is csak árnyék.

Csillagát követik

mely nem vörös,

hazáig szó szót követ,

fényre árnyék