Julian Barnes 2011-ben az Egyesült Királyságban, majd magyar fordításban 2013-ban megjelent regénye kifejezetten zavarba ejtő szöveg, hiszen mintha túlzottan egyszerű lenne. Az egyes szám első személyű elbeszélés nem elsősorban a vallomásosság intimitásával vont be a szövegbe, hanem inkább a nyomozás, az önvizsgálat és a felelősségkeresés kegyetlen őszinteségével. Nyugtalanító olvasói pozíciókat kínál föl azzal, hogy a narrátor a középiskolai, majd az egyetemi évek barátságainak, szerelmeinek emlékeit próbálja összegyűjteni már nyugdíjas, elvált férfiként. Nemcsak amiatt nehéz a befogadás, mert szükségképpen vagy az egyik vagy a másik élethelyzethez érzi közelebb magát az olvasó, ami eleve a saját életével való számvetéssel kísért, hanem azért is, mert az emlékezés kényszerű feladat az elbeszélő számára: fiatalon elvesztett barátja halálának megértése, újraértése a cél. Az emlékezés diskurzusának alkalmazása nem veszélytelen — túlzott személyességében akár az unalom veszélye is benne van, vagy éppen a nosztalgiázó érzelgősség csapdája. Az emlékezet szerepéről való gondolkodás nemcsak a mai kultúratudományok számára elsődleges feladat, hanem a modernitás és posztmodern korszakos (és változó jelentésű) alapfogalma: ma bizonyosan az eredet és az identitás morális problémákat is integráló problémája.

Julian Barnes regénye elkerüli azt a csapdát, hogy egyszerű illusztrációja legyen ezeknek az elősorolt kontextusoknak, pedig minden oka meglenne rá, hogy többszörösen belecsússzon. A fiatalkor személyes és tágabb szociális közegének felidézése és a jelennel való számvetés ígérhetné a fejlődéstörténet viszontagságos, de mégis egyértelműen pozitív folyamatát individuális és társadalmi szinten egyaránt, az élete alkonyán megpihenő férfi számvetését. A regényt nyitó „Emlékszem”, majd az azt követő tételes felsorolás ugyanakkor a személyes emlékezés gyarlóságára, az átértékelődés ijesztő folyamatára, és az időnek a címben is megjelenő paradox természetére figyelmeztet. A múló, a megélt, a felidézhető, az elfelejthető és az el nem felejthető idő — személyesen megélt, filozófiai, antropológiai, történettudományi stb. szempontból értelmezhető — természetével kell számot vetnie az elbeszélőnek, hiszen velünk megosztott történetének tétje egy középiskolai barátja öngyilkosságának megértése. A négyfős fiútársaság, barátságuk, szellemi versengésük, szerelmi ügyeik, lázadási próbálkozásaik és a társadalomba való belesimulásuk példaszerű, tiszta, egyszerű képlet, nem fájdalommentes beavatástörténet. De a határátlépést egyedül Adrian követi el huszonkét évesen, aki már a középiskolai történelemórákon félelmetes bizonyságot ad bölcsességéről az idő, az élet és a halál vonatkozásában, s aki majd öngyilkosságával mintha a szabad akaratot demonstrálná. Nagyon lényeges vonulata a regénynek az öngyilkosságról való, a morális közhelyekkel és a teológiai, filozófiai és antropológiai tézisekkel számot vető gondolkodás, mindenképpen bátor vállalás e tabu tárgyalása — azzal együtt, hogy sem az elbeszélő, sem az olvasó szorongását nem tudja feloldani, de legalább nyelvet ad a hallgatásnak.

Mégsem tud e kulcsfogalmak mentén leegyszerűsödni a regény, pedig a történet építkezését követve is gyanakodhatnánk a túlzottan egyértelmű, s csupán tudásunkat megerősítő konklúziókra. Tony Webster visszaemlékezései a középiskolai évekkel kezdődnek, amelyben kitüntetett helyet kap Adrian Finn figurájának különössége, illetve egy olyan — az olvasó számára bizonyosan fájdalmas — őszinteség, ami számot ad a generációs különbségek feloldhatatlanságáról, a szorongásokról, az álmok realista felszámolásáról. Az egyetemi évek majdhogynem megszüntetik a korábban oly meghatározónak tűnt baráti kapcsolatokat — ennek szimbolikus része lehet az az esemény, ami újra összeköti Tony és Adrian történetét: Veronica, aki először Tony párja egy kifejezetten szerencsétlenkedő, már-már megmosolyogtatóan groteszk kapcsolatban, később Adrian szerelme lesz. Ám mint szinte minden esemény ebben a regényben, csak utólag, az emlékezésben kap jelentést (lásd a regény fentebb idézett kezdőszavát). Az első fejezet Adrian tragédiájával zárul, ami legalábbis kijózanító a felnőttkorba lépő barátok számára, de ez az esemény is belesimul a felejtés jótékony folyamatába.

Az emlékezés értelemadó, fáradságos és fájdalmas feladata akkor veszi kezdetét, amikor Tony, túl a felnőttkor alternatív állomásain — egyetem, munka, mérsékelt kalandok és mérsékelt önmegvalósítás, szerelmek, házasság, gyerek, válás, majd a nyugdíjas évek egyáltalán nem szánalmas periódusa — egy végrendeletből megörökli Adrian naplóját, ami nem jut el azonnal hozzá. Adrian történetének újraértelmezése természetesen együtt jár saját történetének megértésével is: „A húszas éveim végén eljött egy pillanat, amikor beismertem, hogy a kalandjaim rég kihűltek. Soha nem fogok úgy élni, ahogy kamaszként megálmodtam. Hanem nyírtam a füvet, nyaralni mentem, és éltem az életemet.” (111.) A hagyatékban fennmaradt napló azonban Adrian döntésének megértését is ígéri, ám Tony nem tud hozzáférni a majdhogynem megváltással kecsegtető örökségéhez. A kutatás, a nyomozás, a megszerzésre tett, többé-kevésbé sikeres kísérletek, a megfejtésbe vetett hit végül ismét saját maga megismeréséhez viszi közelebb: „Az örökségem visszaszerzését elindító elszántság valami gigászi dologgá lényegült át, ami az egész életemre támaszkodott, az időre és az emlékezetre. És a vágyra. Azt gondoltam — igen, valahol a lényem mélyén gondolkodtam —, hogy vissza tudok térni a kezdetekhez, és meg tudom változtatni a dolgokat. Hogy a vér folyását visszafordíthatom.” (151.)

Az olvasóban természetesen ugyanaz az izgalom és várakozás épül ki, mint Tonyban: megtudni, megérteni az okait Adrian halálának — aminek pontosan meghatározható hozadéka talán nincs is. Egyszerűen csak nárcisztikus örömmel kecsegtet a titok leleplezése? Vagy valamiféle ígéretet jelent a múlt megértésére és/vagy önmagunk megismerésére? Tudnunk kell az okokat ahhoz, hogy el tudjuk viselni a következményeket? Csak pozitív lehet a tudás? Az olvasás folyamatában bizonyosan kiépül a félelem is ettől a tudástól, ugyanakkor tagadhatatlanul megjelenik a háttérben az európai ember prométheuszi, évai (ha létezik ez a jelző), fausti tudásvágya. Krimijelleget kölcsönöz a befejezésnek egy olyan régmúltban zajlott esemény lelepleződése, ami felforgatja és átértelmezi a világról való és meglehetősen középszerű fogalmainkat, amiben jellemzően otthonosan mozgunk (lásd Tony megjegyzéseit a kalandokról és a fűnyírásról). Zavarba hozó az esemény, s a könyvet még nem ismerők számára ennek közlése olyan lenne, mint a gyilkos személyét azonnal leleplezni egy krimiben. A felismerés és a megvilágosodás lehetősége azonban igencsak paradox Julian Barnes regényében, éppen ezért nagyszerű az, hogy nem válik Tony és Adrian története egylövetűvé, egyszer és gyorsan fogyaszthatóvá. Ha valamiben biztosak lehetünk Tony majdhogynem őrületté fokozódó keresésének, hajszájának, kényszeres megértési vágyának folyamatával kapcsolatban, az az, hogy végül eljut a rezignált elfogadásig, és ez a bölcsesség bizony nem kevés.