Pedig minden a legbarátságosabban indult, voltak fényképeim, melyekről témáikban a modern óriások köszöntek vissza. Sokszor ezt csak én láttam, hiszen ezeken a fotókon nem volt szándékos dialógus, mint a ’80-as években a Marc Chagall A kakast hallgatván című reprodukciójával folytatott párbeszédem közben. Apropó szürrealizmus, csodáltam a szürrealistákat, közülük René Magritte tetszett legjobban. Lépten-nyomon még ma is kísértenek az egymásba ötvözött dolgai, például az ablaküveget helyettesítő felhős égbolt (Messzelátó) köszönt vissza az egyik exponált képemről.

Visszatérve a kezdetekre, a falu szélén széttépett zsákról Alberto Burri Sacco című műve vagy egy buranói házfal festőien omladozó felülete előtt Antoni Tapies jutott eszembe a homokos malter színes anyagán túl, idegen turistának (?) a falon hagyott X jelzésével. Egy másik kirándulásom alkalmával az áttetsző hullámtetőre tapadt rothadó falevelek éppen az arte povera nagymesterét, Giuseppe Penonét hívták elő kulturális emlékeimből. Talán azért, mert a kövön kívül a fatörzs minden tartozékával együtt (lásd falevél, tüske, ágak stb.), vizuális kommunikációjának anyagai felemelőek, a természet energiáinak nyerstartalékai vizuálisan mindig is foglalkoztattak. Nem beszélve Christo-ról és Jeanne-Claude-ról, hiszen minden renoválás előtti bérházat a munkások úgy csomagolnak, akár a bolgár származású mágus művészetét látnánk. Itt is a csomagolt egész és a csomagolóanyag részletei újabb fotózásaim terephelyei lettek. Egy másik általam csodált géniusz, Gerhard Richter retrospektív kiállításának emléke szintén fényképkészítésre kényszerít, a megmunkált és aztán elnagyolt festményeit vélem felfedezni autóvezetéskor a futó tájképek láttán. A fenti nevek — korántsem teljes — listája elárulhatja, hogy a képzelt valóságomban egy kulturális emlékkaleidoszkóp által vezérelve montázsszerűen működöm. Ezért a „rögzített nézőpont” helyett a fotográfia széttördelt dinamikájú médiumával szabadságot találtam a művészettörténeti terek egymás mellé vagy fölé rendelésével. Ehhez a montázsgondolathoz járulnak hozzá a Duchamp-i ready made, a mindennapi környezetünkben rejtőzködő, a később véletlenül megtalált, installált valóságok különös térberendezései, nevezhetném ismeretlenek által készített barkácsszobroknak. Így találtam rá a Moszkva kávézó — hajdani kötöttárugyár — egyik lerobbant szobájában egy fali dobozban Erdély Miklósra, vagyis Az ész szeme című művének ábrándjára. Ábránd, mert a dobozban talált fekete táblán csak a kép utólagos felnagyításán tűnt fel a világosabb kör, ami az Erdély Miklós röntgenfelvételét hívta elő emlékezetemben.

Barthes szerint „csak akkor érthetünk meg egy vizuális vagy verbális szöveget, ha annak jelentései már léteznek a társadalmi világban. Következésképpen a szöveg, sőt a világ észlelése sem lehet teljesen új, hanem olyan, már meglévő jelentésekből áll össze, amelyeket az olvasó/néző ad a szöveghez vagy a képhez.”¹ Fényképgyűjteményem nagyrészt ilyen művészettörténeti adalék, kulturális emlékeimből kiragadott „csatatér”, melyek a fentiek értelmében nyernek jelentést. A „talált” dolgaim kiválasztása mindig a „véletlen szabályai” szerint, a „randevú-elmélet” térélménye okán történik, és ha éppen mélynyomásra alkalmas hegesztett felületre bukkanok, melyről káprázatos képgrafikát lehetne nyomtatni, mégis kár, hogy e „dúc” a vonatállomás peronhoz vezető lépcsőlejárójának bádogból gányolt karfája. És megszületett a folyamatosan bővülő emlékezeti puzzle játékom következő darabja, a „talált” metszetsorozatom digitális vászonnyomata. Munkahelyemen többször megfigyeltem a linóleummal bevont padlót, melyet a terembe özönlő talpak sokasága karmolt, fotózni kezdtem hát ittlétünk dokumentumait. Más esetben lakótelepi idillnek tűnő történet adta a lehetőséget arra, hogy felvételt készítsek az ablakom előtti vadcseresznyefa ágai közé dobott, spermával telt óvszerről. Kezdetben az undorító látvány felkavarta a hétköznapjaimat, amíg nem döntöttem úgy, hogy John Baldessarira emlékezem. Baldessari a művein szereplő személyeket színes vagy fekete körökkel kitakaró módszerrel dolgozik; általa én is a meg nem született személyt fedem le a fekete körrel. Egyszóval a képeimre a posztmodern korszak „gondolkodó fényképek ” jelzője illene legjobban, ha nem lennék késésben azóta.

Többek között szintén Barthes nevéhez fűződik az eredetiség hiábavalóságának gondolata, melyen diákéveim alatt én is töprengtem. Eleinte nagyon zavart, ha formai ismétlődéseket fedeztem fel alkotásaimon és egyéninek tűnő manírra bukkantam, s azonnal egy gyökeresen más munkába kezdtem. A mostani meglévő kísérletem felvételei is egyfajta „tálcán kínált képek”² kategóriájába sorolhatók, és abban különböznek Marcel Duchamp művészetként talált mindennapi tárgyaitól, hogy nem dolgok, hanem a dolgok képei. Identitásom keresésére szolgálnak: amint egyesek törzsi jeleket tetoválnak a bőrükre, én műalkotásokat vések az emlékezetembe, ezért szenvedélyemmé vált a fotózás és annak digitális képfeldolgozása. Így jött képbe a Jeff Koonsra hajazó Giccstöredékem és az Anish Kapoor transzcendens művészetére utaló Megfordított tükör vagy Egy csésze felhő című C-nyomat.

Az utamba került talált tárgyak, installációk, grafikák vagy annak vélt látványok, holmik között helyet kaptak az emlékkészítésre alkalmas mű-emlékfotózás performance-ai is. Ezek többnyire a múzeumban vagy köztéren véletlenül ellesett pillanatfelvételek. Lásd ikonikus képek előtt egymást fényképező Kultúrturisták pózolási szokásait. Nehezebb, de annál izgalmasabb a spontán gesztusokkal megnyilvánuló fotózás céljából megrendezett intim performance, melyeket most Viktor Pivovarov Szakralizátor című munkájának parafrázisaként készítettem. És végül, azokat a „talált” stencilezett vagy falfirkaszerű reakciókat, feliratokat gyűjtöm, melyek a társadalmi elégedetlenség termékeiként a nép hangját erősítik fel a mai szociális köztérben. Anonymusok, névtelen kreatívok ők, akiknek graffitiját vétek lenne beavatkozással elrontani. Az ismeretlenek jó érzékenységgel reagálnak a társadalom égető gondjaira. Egyik szövegrajzuk a fenti címben található.

A puzzle-játékom mozaikkockáiból könyvben, falon vagy a világhálón kirakott terek nem a kauzalitás függvényében állnak össze, hanem a befogadói szubjektivitás belső parancsára. Ami az egymástól idegen stiláris képeket összeköti, az a játék, melynek szabályait csak 50%-ban határozom meg, a másik felét a nézőre bízom, utóvégre a kommunikációban a befogadó játékos fél hozzájárulása elengedhetetlen. A neveket megidéző kezdőbetűk ábécérendjén túl, a vizualitások láttán előfordulhat, hogy a nézőnek a javasolt nevekhez képest mások jutnak eszébe, de akár meg is változtathatja az eredeti puzzle-láncszemet. Kérdezhetnénk, hogy mi célból. Nos, a magány helyett a kommunikációt választom. Célom ideális, szeretnék a káoszban a túléléshez útvonalat keresni és úgy élni, ahogy alkotok.