Nem tudom, szándékos volt-e Mikita Gábor törekvése, hogy a színházi zsebkönyvek modorában foglalja össze Miskolc két évszázados — pontosabban 190 esztendős — színháztörténetét. Bár Páholynyitogató című könyvének alcímében szerényen azt írja: Művek és művészek a miskolci színház színpadán, azért történeti összefoglalásról van szó, nem vitás. Színháztörténetet forgathatunk, annak ellenére, hogy nem szerepel benne minden igazgató neve, nem olvashatunk a színházépület históriájának minden állomásáról, nem követhetjük nyomon a színházi struktúra változásait. A szerző sokkal nehezebbre vállalkozott: ki-kinyitja a miskolci színház páholyainak ajtaját, és a színpadról beszűrődő hangokból, képekből, dallamokból camera obscura-képeket rögzít. E pillanatok nagy része egyúttal nemzeti színjátszásunk nevezetes eseményeit is felidézi.

Mikita Gábor műve elsősorban a miskolciakhoz szól: a színháztörténész óvatosan kicsomagolja a rábízott emlékeket: képeket, színlapokat, díszlet- és jelmezterveket, színjátékszövegeket, s elmondja róluk mindazt, amit a város minden polgárának tudnia kell színháza múltjáról. A színházi szellemi örökség csak úgy válhat közösségi értékké, ha valamennyien megismerik — egyébként a sárgult fotók, a sebtében kinyomtatott színházi plakátok, a hétről hétre kiadott műsorfüzetek olyanok maradnak, mint az elértéktelenedett részvények, a ki nem fizetett takarékkönyvek.

De nemcsak a miskolciaknak érdemes kinyitogatni Mikita Gábor munkáját, a miskolci színház ugyanis fennállása óta mindig kivételes helyet töltött be a magyar színháztörténetben. S mindig rang volt ehhez a vidéki együtteshez csatlakozni. Mikita kivételes érzékenységgel, nagy tárgyi tudással megírt, jól és arányosan illusztrált könyve kiválóan összefoglalja ezeket a jelentős korszakokat. Az 1815-ös esztendővel kezdődő időszakot, amikor a pesti magyar társulatot a város befogadta és támogatta. Az állandó színházépület megteremtését 1821-ben és 1857-ben. Latabár Endre társulatának előadásait. Déryné és Blaha Lujza fellépéseit. Sebestyén Mihály, Sebestyén Géza és Földessy Géza igazgatói működését. Az államosítás utáni évtizedek eredményeit. Csiszár Imre hírneves rendezéseit.

Az összefoglalásból kiderül, hogyan alakultak át a színházról szóló írások: míg az 1810-es években elsősorban a színészi játékot bírálták, a huszadik század végén a rendezői teljesítményekre helyezték a fő hangsúlyt. Mikita idézi Móricz Zsigmond miskolci társulatról feljegyzett beszédes sorait. Hogy én is kitárjak egy páholyajtót, s kissé árnyaljam a képet, felütöm Móricz Zsigmond naplóját. Az író 1929. április 4-én részt vett a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című művének miskolci próbáján, s ezt jegyezte fel: „Délelőtt 9—2-ig próba. Érdekes, hogy a magyar vidéki színészet tele van tehetséggel. És mégis senki se válik ki annyira, hogy Pestre kívánjam. De ha oda kerülne, mindenik megállaná a helyét ugyanúgy, mint akik ott vannak. A magyar színész nyílt szemű, nyílt eszű és lelkes. És úr mind. Fölényes, kedves úri gyerekek. A színház rettenetes rosszul megy, s mégis ilyen jól megélnek belőle az emberek. Nagybirtokosok nem engedhetnek meg többet maguknak, mint a színészek itt. A bonvivant-nak van olyan fizetése, mint egy tábornoknak.*

*Móricz Zsigmond: Naplók, 1926—1929. Szerkesztette: Cséve Anna. Budapest, Noran, 2012. 387.