Egy alkalommal, szokásomhoz híven valami új, ismeretlen zenei csemege után kutatva és már mindent fellelve, amit csak kerülni kívántam, végül egy promóciós cd tarka-barka kínálatával léptem túl aznapi sikertelenségemen. Némi örömmel szolgált, hogy a kavalkádból egy régi ismerős kacsintott rám: Erik Satie és az ő 1. Gymnopédie-ja. Ismerőst mondtam, noha ismeretségünk csak költői volt és akkoriban még igencsak felszínes. Végül rávetettem magam a 17. track-re, hátha feloldódom ebben az álomszerű muzsikában. „Túl lassú!” — zsörtölődtem magamban az előadóművészek „tévedhetetlen” magabiztosságával, majd hogy észrevételem helyességének bizonyosságot is szerezzek, mindjárt utána is néztem a szerzői intenciónak. Tévedtem: Trés lent — tehát nagyon lassan…

Nem valamiféle sznobériából kutatok szerzői autográfok után: a lejegyzés közbeni (újra)átélés intenzitásának a leírt zenei jelekben való visszatükröződése a számos esetben a zenei szándék legközvetlenebb megnyilatkozása. Ugyanakkor Satie, egyedien megformált kottaképe inkább meghökkent, a kalligrafikusan lejegyzett, sejtelmes cím pedig újra felkeltette érdeklődésemet. Eddig ugyanis úgy tudtam egy Lábgyakorlatot hallgatok, belenyugodva, hogy ez valamiféle fanyar francia humor arra, hogy egy leharcolt zongora pedálja miféle nyikorgós ellenpontot tud hozzáadni a zenéhez. Hallgatjuk ezt a fájdalmasan szép dallamot, közben mit sem sejtve arról, hogy esetleg egy kávézó vagy egy mozi még-éppehogy-zongoráján született. Persze ez is csak egy volt a Satie-darabok furmányos címeit övező félreértések közül, akit leginkább az elnevezés „tapinthatatlansága” ragadta meg. Lehet, hogy szintén tévút a zenetudósok állította, ókori Spárta férfiúi ünnepeinek világa és mezítelen tornáinak idevonatkozatott képe? De vajon találhatunk-e az efféle címekhez a „józan ész” számára is kielégítő magyarázatot, ami elvezethet minket ennek a „lepkeszárnyas” elmének világába? Nemrég olvastam, hogy Satie-nak a lakása (amit barátai is csak a halála után láthattak először) olyan élménnyel bírt az oda belépőnek, mintha egy egyiptomi fáraó sírkamrájába érkeztek volna: a levelek, rajzok, különböző emléktárgyak és a számtalan használt és használatlan esernyő mellett ott lapult egy soha nem használt zongorában és féltucatnyi bársonyöltönyében számos, teljesen ismeretlen művének kottája. Ha netán mi meg arra vetemednénk, hogy az olyan darabjainak hangjai között keresgélnénk, mint pl. a Kiszáradt embriók vagy az Ernyedt prelűdök — melyet egy meg nem nevezett eb tiszteletére komponált —, gondoljunk a komponista képzelt életvitelének egyik fontos szabályára: „Ha nevetek, nagyon komoly külsővel teszem, nem készakarva. Ezért mindig bocsánatot kérek, ráadásul kedvesen”. E képzelt világában mégis elhatárolódik a tréfáktól: „Ritka, ha egy tréfa a Szépség bájos méhéből merít. Viszont bizonyos, hogy nagyon gyakran a Gonoszság büdös hónaljából lép elő. Így azután én soha nem tréfálkozom.”

Ilyen élményekkel indult útjára mohó kíváncsiságom Satie excentrikus zenéje felé, miközben a legmeglepőbb tapasztalatom épp az volt, hogy egyesek pont ezekről a különcségeiről ismerik őt, anélkül, hogy egy árva hangot is hallottak volna tőle… Jellemző jelenség rá nézve, mert szíve mélyén ugyan az ismertség után áhítozott, mégis inkább a maga egyszemélyes világában élt: „Születésemtől fogva rövidlátó, a szívemnél fogva távollátó vagyok”. Magát a képzelők — „akik nagyon is megfelelő jó emberek” — közé sorolta, képzelgéseinek nem éppen Leonardo-i jelentőségű találmányát zúdítva olykor korára: „…nagyobb örömet szerez nekem mérni a hangot, mint hallani. Fonométerrel a kezemben boldogan & biztosan dolgozom. Mit nem mértem és mérlegeltem! Az első alkalommal, egy közepes erősségű b-t vizsgáltam. Esküszöm, soha nem láttam még undorítóbbat. A cselédemet hívtam, hogy megmutassam neki”. De még mielőtt félnótásnak titulálnánk e „jó”embert, érdemes eltöprengenünk egy sokatmondó tanácsa felett, miszerint „Meneküljetek a gőg elől, minden bajok közül ez a leginkább szorulást okozó”. Személyiségének, polgári funkcionárius imázsának és az ezt összességében meghatározó eszmék megismeréséhez legközelebb a korai dadaista filmkészítés rajongói kerülhetnek, az olyan alkotásokon keresztül, mint pl. az Entr’acte, amely a „cinema pur” mozgalom manifesztumához hű, mindenféle logikai és dramaturgiai törvényen való derűs átgázolás mintapéldánya vagy a Relâche c. balett, melyhez szintén Satie írt kísérőzenét. Mindezzel meglehetősen hamar és radikális módon született meg a kommerszfilmek elutasításának szándéka, hogy száműzve tartalmat és cselekményt végül csak a képek ritmusához igazodjanak, ahol a rendező mindössze azzal törődött, hogy a tárgyak, az emberek és a felvevőgép együtteséből mulattató játékot kreáljon. Parádés szereposztás született, ahol egy filmben szerepelt a festő Marcel Duchmap, Francis Picabia, a filmes Man Ray és Satie. A két utóbbi már találkozásuk első napján úgy döntött, hogy elkészíti a világ első object trouvé alkotását, amelyben egy vasaló talpához szögeket erősítettek. (részlet az Entr’acte c. filmből)

A szemléletmód, amellyel az avantgárd művészek a megcsontosodott és kiüresedett kifejezési formákkal készültek leszámolni (ágyúcső a kamera felé), Satie-nál is új utakat nyitott. Ugyanakkor, írásit olvasgatva úgy tűnik, hogy legalább ennyire meghatározó volt számára életének egy-egy kellemetlen találkozása, hol az akadémikusokkal, hol a kritikusokkal: „Tavaly több előadást tartottam az állatok intelligenciájáról és a muzikalitásról. Ma a kritikusok intelligenciájáról és muzikalitásáról fogok beszélni. Ez természetesen ugyanaz a téma, kis eltérésekkel.” Miután elolvastam a „Háromszoros jelöltségem” c. írását mindjárt az 1. Gnossienne c. darab rendre visszatérő, nagy felsóhajtásai jutott eszembe: e kis gúnyirat formai tagolását egy, szinte refrénszerűen visszatérő mondat adja, hogy míg a kieső akadémiai tagok helyére pályázó Satie-t hiába vigasztalták kollégái azzal, hogy a helyette bekerülő új tagok szavazata az ő esetében nagy súllyal esnek majd latba, Satie azon sopánkodott, hogy sem a szavazatukat sem a súlyukat nem kapta meg az illetőknek, „És ez nagy bánattal töltött el”. Akárcsak az, hogy a francia zeneoktatás fellegvárából, a Conservatoire-ból kétszer is eltanácsolták, mint tehetségtelent. Katonaság, dezertálás végül Montmartre és Chat Noir (gimnopédistaként mutatkozva be), az első kiadott szerzemények meg a hosszú művészbarátságok szülőhelye következett egy életen át tartó kapcsolat Mallarmé-val, Verlain-nel és az alkohollal. A kedves barátok mellett bizonyára nagybácsikájának, jó katonához illő szokása volt rá ilyen nagy hatással, aki „meglepően sokat ivott, miközben rengeteg történetet mesélt, melynek sója csiklandozta a torkát, és arra ösztökélte, hogy szüntelenül emelgesse a könyökét”.

Inspiráló környezet, ahol savanyú humorral fűszerezett gondolatai máris a festészetre terelődtek: szinte megilletődve ír egy hamis Rembrantról, amit az emberi gondolat legértékesebb emlékművei egyikének tart vagy egy Téniers utánzatról, de mindet elvakítja Beethoven hamis kézirata, a ragyogó, apokrif 10. szimfónia, amelyben a kidolgozások természetesen pontosak és helyesek. A Kiszáradt embriók 3. tételének hangjaival a fülemben, ill. annak igencsak cinikus Beethoven allúziójával a végén lesz teljes a kép: miért kell még mindig a klasszikát majmolni? És ezt kellene megtanulni a Conservatoire-ban? Ezért járna majd az akadémiai hely? Kétségtelen, hogy Satie-nak nagyon nagy baja lehetett a megmerevedett konvenciókra épülő világgal és ott állt bosszút rajta (na meg a szószólóin), ahol csak tudott: „Elavultnak lenni nyilvánvalóan jó minőséget és dicsőséget jelent. Ám jó volna, ha nem élnénk vissza ezzel a címmel, sem pedig ezzel a minőséggel”. Satie eredetiségben mindig elől járt, olyannyira, hogy miután a szemére vetették, hogy túl rövid, hát elkészült a sohasem várt alkotás, a Vexations (Bosszantás), ami „jól” előadva úgy egy napig is eltarthat. Satie-nak a közönség zavarba ejtésére nem sok hozzávalóra volt szüksége, a recept valahogy így nézhetett ki: végy egy kottalapot (ami lehet üres is, csak legyen a mellényzsebben egy olyan macskakarom szerű kottavonalazó, és ha jön az ihlet — bárhol —, akkor bármilyen papír átlényegülhet magasabb rendű tartalom hordozójává…), tintát, 5 db 5 vonalas kottasor, egy 18 hangú, egyszólamú téma, amelynek hangjait bizonyára hosszas megfontolás után válogatta kis a Mester, mindezt amolyan világvége hangulatot árasztó harmóniákkal kísérve, természetesen a dallam felett. Minden látszólagos komolytalanság ellenére a darab mégis konstruktív, amelyet a szerzői utasítás szerint szintén nagyon lassan, nagy csendben, mozdulatlan komolysággal kell előadni. És 840-szer. Mikor máskor, ha nem a Múzeumok éjszakáján? Bár a rendelkezésemre álló 6 óra igen baráti változata volt az alsó hangon is 18 órás műnek (így hát ez sem volt éppen Trés lent), azért a hatás mérhető volt… De bárhogyan is reagált a közönség Satie bizonyára ezt mondaná: „Egyedül az eszmék számítanak. Legyünk művészek, anélkül, hogy akarnánk. Az Eszme megvan a Művészet nélkül. Vigyázzunk a művészettel: gyakorta nem más, csak Virtuozitás.”. Beszélhetnénk itt még a Hideg darabokról, a Körte és pohár formájú darabokról, az aktuális érdeklődés hatására született, E(zote)rik Satie komponálta művekről, a rózsakeresztes misztérium iránti vonzódásáról vagy a kabarézongoristaként írott sanzonokról, benne szerelemről, altatás nélküli műtétről, ahol minden szervet ki-be rakosgatnak, esetleg az újra meg újra a megpöckölt orrú párizsi Zeneakadémia Római-díjasairól vagy éppen az újságokban feladott álhirdetésekről. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Satie Bútorzenéit sem: a funkciója szerint háttérzenei alkotásra — melyet akár evés vagy beszélgetés közben is lehet hallgatni —, nem szabad odafigyelni; legyen olyan része az életünknek, mint a szobabútorok! Meg kell hagyni, ezt jól kifundálta: elég csak bemennünk a modern ember templomába, egy szép és nagy és csillogó plázába. A különbség csupán annyi, hogy Satie statikus bútorzenéire (és egyáltalán a Zenére, még ha az újszerű elvek szerint is építkezett) akkor még nem tudtak nem-odafigyelni. Ebből is kitűnik, hogy zenéje mindenféle magyarázat nélkül is működik, még azok is, melyeket ő maga aknásított el olyasféle kommentárokkal, hogy „szárazon, mint egy kakukk, könnyedén, mint egy tojás vagy mint egy fejfájós csalogány”.

Sztravinszkij szerint — akivel nagyon egymásra találtak — nem ismert nála különösebb embert, akinek még a kézirataiban is talált megcsodálni való finomságot:

(Vajon létezik már ilyen betűtípus a nyomdászatban?) És minden különcsége ellenére (meg annak okán) lehetne — ahogyan egykor — a ma és bármelyik kor fiataljainak is amolyan spiritus rectora, akik merik keresni és vállalni saját hangjukat és nem kényelmesednek bele, hogy elavulttá legyenek. A 2013-as INTRO Tehetséggondozó és Múzeumpedagógiai Program alapító tagjaként is erre a szemléletmódra kíséreltem meg ráterelni a fiatalok érdeklődését, mert a gyönyörű dallamok közé keveredő dadaista írások és zenék valóban irigylésre méltóvá teszik ezt a polgárpukkasztó elmét merészségéért. Hogy mi lehetett a titka? „Egész fiatalkoromban azt mondták: majd meglátod, amikor ötven éves leszel. Ötven éves vagyok. Semmit sem láttam meg”.