Deák-Takács Szilvia
1973-ban született Kisvárdán. A KLTE magyar-művelődési és felnőttképzési menedzser szakán végzett. A kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium magyartanára. Írásai a Gondjainkra bízva, Időjelek, Mégis tavasz, Májusi szél, Arcok és énekek, az operafesztiváli Légyott-antológiákban (2007-2011), a Szeged effekt2-ben jelentek meg. Tagja a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületnek, alapító tagja a Czóbel Minka Baráti Körnek. A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium fennállásának 95., valamint 100. évfordulójára készült Jubileumi Emlékkönyvek szerkesztője. A Modus hodiernus sorozatban megjelent „Jövőm emléke, múltamnak árnya” — In memoriam Czóbel Minka című tanulmánykötet szerzője. Publikált a Pedagógiai Műhelyben, A Vörös Postakocsiban, az Irodalmi Jelenben, a Szegedi Lapban, A Pad folyóiratban, a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében. Elvégezte a Magyar Író Akadémia Szépíró mesterkurzusát. 2009-ben írása jelent meg a Mestereink nyomában című antológiában, valamint Kornis Mihály íróakadémiai tanítványaként a szerző alkotói honlapján. Az SPN Könyvek sorozat szöveggondozója 2013-ig. A HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz tizenkettő című antológiák szerzője. 2008-2014 között a Spanyolnátha szerkesztője. 2011-ben Bessenyei Emlékplakettet kapott. A Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (manyszi.hu) nyelvi tanácsadója.
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Deák-Takács Szilvia
Fehér elefánt
P.K. állt a lámpa előtt, sokszori váltást kivárt, várta, hogy jöjjön szemből legalább tizenhárom ember vagy egy fekete uszkár, esetleg fehér elefánt.
Bő termést is várt az idén, dús virágzást, hiányolta a csapadékot; most meg nézi az eget, az egyik fagyosszent nevét motyogja maga elé, hogy ugyan szálljon már le a kemencéről.
Fura figura P.K., látták a járókelők, hogy valami nem egyenes vele, de rosszullét nem látszott rajta, láthatóan látott, így senki nem sietett a segítségére.
Vasárnap nem volt nagy forgalom. Ketten gördeszkával, ketten sétálva jöttek a szemközti oldalról, mögötte három bicajos suhanc. Erőszakkal nem számolja össze, de gyanús, hogy valami babonás szám jönne ki. Kicsit aggódott.
Mást nem érzett. Gondolkodni is csak valamelyik nap próbált utoljára, leszámítva a számokról gondolkodást, de az minden erőfeszítés nélkül, önműködően jött. Pedig próbált, ha nem is gondolkodni, gondolni – előbb magára, aztán arra a nyomorékra, aki minden vasárnap reggel a városközpont egyik szép épületének lépcsőjén ül, a tér szép, de ő teljesen hasztalanul várakozik ott bármire ebben az időpontban. Ápolt szakállas ember volt valamikor, kedves ősz öregapó, mára valahogy elkopott a szakálla, a nyomorúság kifog mindenen.
P.K. ismerte ezt a vasárnapi kisvárosi képet, és nagyon várta, hogy valami felfrissítse ezt a csendes mozdulatlanságot. Például egy fehér elefánt.
Valamikor álmodott fehér elefántról, de nem ült a hátára. Hét nap múlva pár percre elveszítette az eszméletét, és amikor magához tért, észrevette, hogy minden egy árnyalattal fehérebb lett. A szeme fehérje talán nem, de a bőre, a foga, a természet színei is foltokban fehérek lettek. Félelmetesen szép volt. Iszonyodott attól, hogy a körülötte lévők tovább fehérednek, ő pedig nem, hogy lemarad, az első akart lenni, a legfehérebb.
Megtanult egy dallamot, minden dúdolás közben arra gondolt, hogy közben fehéredik, naponta legalább hétszer — akár a mantrát — dúdolta, egyre gyorsabban, gyakran mozgott is hozzá lágyan, ritkábban csak állt és várta a lámpa váltását. Közben jött három suhanc bicajjal, két gördeszkás és ketten sétálva.