Meg kell vallanom, legyen bár gyengeség, perverzió vagy fura szeszély, mindenesetre időről időre visszasodródom az egyik videómegosztó portál felvételeihez, melyek egy-egy közelmúltbeli cunami tombolásáról készültek. Az elején idilli tengerpart, nyaralgató párok, türkizkék vízen ringatózó turistacsónakok, aztán megkezdődik a játékfilmek esetén rettentő ócska rendezői trükknek ható fokozás. A harmonikus tenger kicsap a partra, habos tajtékja falánk módon bekebelez és magával sodor minden szemetet, behatol a helyes kis turisztikai bungalók udvarára, felborogat és össze-vissza hajigál minden kacatot, életünk melléktermékeit. Aztán a víz ereje tudatára ébred (elvégre ő az úr!), egyre nagyobb kihívásokat keres, bicikliket, hintaállványokat, autókat, hajókat, embereket, gáztartályokat, tetőket kap fel játszi könnyedséggel, és sáros fortyogásával minden oldalról körbezúgja a dombot vagy emeletes házat, ahová az amatőr videós felmenekült. Ugye, hogy így leírva is rettentő hatásvadász mindez? Ez a pocsék rendező az anyatermészet maga, és ha így, ha úgy, ezekben a videókban van valami mágnesesen vonzó és lebilincselő. A kamera nyers, kapkodó billegése menekülés közben, a riadt pásztázások és közelítések, a százfelől felhangzó artikulálatlan kiabálás, a minden koreográfiát nélkülöző káosz rabul ejt.

Jobbára éjszakai munkám után lyukadok ki ezekre a katasztrófa-kukkoló képsorokra, és amint megelégeltem a föld erőinek tombolását, lezárom a számítógépet, és felzaklatott állapotban kimegyek a kertbe, ahol csupa selymes homály bókol, ahol az éjszakában szinte érezhetően növekszenek a zöldségek-gyümölcsök, meg az általunk ültetett facsemeték, bizakodásunk zálogai. Hiszen ezekkel borítékoltuk, hogy tíz-húsz év múlva is szeretnénk szüretelni ugyanitt, ugyanezen a földön, ugyanezen a tájon, ugyanebben az életben! Fáim közt járva, a felettem virító saját, külön bejáratú csillagok alatt lassan lenyugszom, enyhül a katasztrófa szorítása. De hát minek stresszelem magam? Minek nézek olyasmit, ami felzaklat? Bárki joggal rám ripakodhat, hogy tölthetnék több időt gyümölcsösömben, és kevesebbet a virtuális borzongásban, ez a cserebere csak javamra válna! Jogos, hiszen bölcs (és nyilván brit) kutatók szerint a pszichés betegségek száma töredékrésznyire csökkenne, ha mindenki napi húsz percet időzne a szabad természetben.

Egyik falubelink (Zsámbékon élek, amely csak névleg város) odáig ment, hogy azt állította, olyan állatnak, növénynek vagy jelenségnek nem is kellene a szótárban szerepelni, amelyet a közvetlen közelünkben nem láthatunk. Teljesen fölösleges filmet nézni a bálnákról, ha közben a kertünket felveri a gaz. És minek foglalkozik az etruszkokkal, aki egy csirkét se tud levágni! Ez az ő filozófiája, s valljuk be, ebben is van valami. Túl sokat nyomasztjuk magunkat mindenféle globális problémákkal, melyeket megoldani úgysem áll módunkban, túl sokat tépjük a szánkat holmi nemes ügyek érdekében, ahelyett, hogy tennénk is valami értelmeset. Mondjuk becsöngetnénk a szomszédhoz segíteni, tanácsot kérni, kártyázni vagy csak úgy, trécselni.

Ugyanez a földink máskülönben azt is állította, és ennek már az irodalomhoz, szűken vett szakmámhoz is van köze, hogy export neveket nem szabadna használnunk, mindent oldjunk meg magyar szókincsből, a betyáros teringettét! Fabrikáltam hát néhány ilyen szópótló szörnyecskét az ő kedvéért és gyermekeim legnagyobb mulatságára. Tudjuk, hogy a zsiráf „foltos nyakorján” lenne, ennyi erővel az elefánt „nagytömlőjű füllentyű”, a banán „vattabélű hosszancs”, a citrom „savlevű fanyarka”, az autó meg „kormántos görgény”. Habár utóbbival túllőttem a célon, hiszen „kocsi” szavunk épp legnagyobb nyelvi sikersztorink, a fél világ használja „coach” avagy „coche” formában.

Szóval azért mégsem dughatom homokba a fejem, mondván, kit érdekelnek a thaiföldi cunamik, a ruandai véres macheték, az afrikai gyerekkatonák, a girosznak ledarált moszkvai hajléktalanok és a mexikói kerítésekre tűzött emberfejek. Pontosabban homokba dughatnám a fejem, de hol a homok? Hol az a semleges, tragédiát, törékenységet nem sugalló közeg, amely elzárhat a világ minden fájdalmától, fenyegetettségétől? Idilli kertünk és létezésünk, ha jobban megnézzük, nem is olyan ártatlan. A haragos égből olyan rajokban csapnak le a seregélyek, mintha csak Hitchcock filmjéből sodródtak volna ide. A szomszéd fekete cseresznyéjét ragadozzák, melynek így nem lesz ideje megfeketedni. A bestiák a füvön vagy a fehér kőzúzalékkal felszórt kerti úton úgy boncolnak egy-egy szem vérző gyümölcsöt, mintha parányi szívet tépnének széjjel.

Máskor édesanyám születésnapjára veszek orchideát, és eltöprengek: miért is vonzódik úgy az ember ezekhez a betegesen sérülékeny növényi pillangókhoz? Miért nem karnyi vastag szárú, mindent átvészelő, robusztus virágokkal foglalkozunk, miért kísért így bennünket minden, ami mulandó? Vagy a fürjeink, ez a kilenc kis reszketeg lény, akiket egy lámpa keltett ki, és egymás hegyén-hátán menekülnek, ha az ember madárformán tartja föléjük a kezét... Bele van írva zsigereikbe, idegrendszerükbe a rettegés egy nagyobb, erősebb lénytől. A bizalmat ellenben túrómorzsánként, apró gesztusokkal erősíthetjük csak bennük.

Vagyis mini-idillünk minden elemében ott rejtőzik a borzalom lehetősége, az ősfélelem az összeomlástól, a megsemmisüléstől. Hányszor tértem már haza rettegve, hogy mi van, ha gyermekeim már elvágott torokkal hevernek a szobákban. Annyi mindent hallani, és a favágítón is ott a balta, mintha csak magunk adnánk az arra járó emberszörnyek kezébe a fegyvert. Nagy Endre kabarészerző (nem mellesleg komoly nyugatos író) is feljegyezte, milyen kevésen múlik a műfajok közti különbség. Ha egy ősembercsalád a barlang közepén vígan falatozik a hatalmas medvéből, az színtiszta idill. Ha azonban a medve falatozza ugyanabban a barlangban az ősembercsaládot, az már kész tragédia. Pedig az összetevők ugyanazok.

A könyvek, amelyekkel kenyerem keresem, ugyanígy az emberi törékenység, az emberben és körötte rejtőző fenyegetés lenyomatai, dokumentumai. Hamlet zavart agyában a jókedvű, mulatozó udvar véres tömegsírként rémlik fel, és elég egy-két elem átrendeződése, hogy a vízió valósággá váljon. A Kőműves Kelemenné kisiparosi munkanaplója egyszeriben rémálommá változik. A Pál utcai fiúk vásott kölyökcsínyei hipp-hopp komolyra fordulnak, a csupa kisbetűből és a gittrágásból igazi vér és igazi halál villan elénk.

Valljuk be, az irodalom élvezeti értékét nagyban csökkentené ezeknek a borzalmaknak, léttragédiáknak a hiánya. Ágnes asszony pirulva bevallaná az urának, hogy egyszer, de csak egyetlen egyszer rajta felejtette tekintetét egy jóvágású legényen, ám ez soha többé nem fordul elő, majd a férj nyakába ugrana, és behúzná a függönyt. Edvárd király leülne tárgyalni a walesi főrendekkel, és hosszas, kimerítő jogi hozavona után boldogan, karikás szemmel ünnepelnék Montgomeryben a tartomány függetlenségét. Lángsírba nem menne senki, haló nem hörögne, fegyver nem csörögne. Raszkolnyikov, a Bűntelenség és büntetlenség főhőse bekopogna a szomszéd öregasszonyhoz, és egy szál virágot nyújtana át neki, mondván, hogy csúnyákat gondolt róla, ezért most megköveti. Ott ülnének és teáznának a szalonban hatszáz oldalon keresztül. A waterlooi csata elmaradna, a Béke és béke című Tolsztoj-műben körtáncot lejtenének kézen fogva franciák, oroszok, angolok, a Sigiswald Kuiken vezényelte EU-himnusz hangjainál.

Lecseréljük-e fontos könyveinket ilyen szép és nemes változatokra? Vagy nézzük tovább a híradót cunamikról, ötezer forintért agyoncsapott nyugdíjasokról, családon belüli erőszakról. Esetleg olvassuk el ugyanezt egy könyvben, és borzongjunk titkos belső ujjongással, hogy mindez nem velünk történik, pedig velünk is megeshetne?

^*Elhangzott a 84. Ünnepi Könyvhét és 12. Gyermekkönyvnapok miskolci megnyitójaként, 2013. június 5-én, az Erzsébet téren