Marius von Mayenburg, kortárs német drámaíró darabja, amit először 2012 februárjában mutattak be a berlini Schaubühne színpadán, a szerző rendezésében, eredetileg a — névelő nélküli — Märtyrer címet viseli, így Mártírt vagy Mártírokat egyaránt jelenthet. Magyarra mégis többes számban fordították, pedig a Katona József Színház előadásában jó darabig úgy tűnik, hogy csak egyvalaki készül mártírnak, és ő is inkább csak kamaszos túlzásokba esvén teszi próbára édesanyja és tanárai idegeit. Mert az, hogy Benjámin szó szerint veszi a Biblia tanítását, és ezért nem hajlandó levetkőzni az uszodában, még nem tűnik tragédiának. Hogy a biológiaóra keretében megtartott szexuális felvilágosításon éppen az ellenkező végletbe esik, és pucérra vetkőzik, talán még mindig belefér a tanárpukkasztásba. Az azonban, hogy komolyan hisz benne, mozgássérült osztálytársa rövidebb lábát csodát téve, a Biblia erejével meg tudja hosszabbítani, sőt, erről a fiút is meggyőzi, már egy más kategória. Amikor pedig már csak ellenségeket lát maga körül, és a főellenségnek kinevezett tanárnője ellen sajátos keresztes háborút indít, aki végül maga is belekényszerül ebbe a háborúba, ott már valami nagyon másról van szó, mint a legelején. A történet fokozatosan csúszik át a kamaszlázadások, kamaszhisztik világából a középiskolai közegen túlmutató társadalmi tablóba.

Kálmán Eszter díszlete elhúzható plexifalak segítségével hosszában három részre tagolja a színpadot, a szereplők ezek között mozognak, attól függően, hogy otthon vagy az iskolában vannak éppen. Ez a térkezelés sokáig egyszerűen csak praktikusnak és jól működőnek tűnik, az azonban, hogy mennyit hozzá tud tenni az előadáshoz, a végén látszik, amikor a kamaszfiú, Benjámin már mindenkit a tanárnője ellen fordít, és az osztályfőnököt alakító Ónodi Eszter ott marad a legelső plexifal előtt, elzárva a többiektől, akik a hátsó mögül nézik a magát a padlóhoz szögezni készülő, mártíromságot vállaló tanárnőt. Ebben a mártíromságban az az érdekes, hogy a tanárnő a tudományok és az evolúció elkötelezett híve, aki úgy veszi fel a harcot Benjámin fanatizmusa ellen, hogy maga is a Bibliát kezdi elemezni-tanulmányozni, abból citál ellenérveket, majd végül a vallási mártíromságra utaló áldozatot hoz. Vagyis az eszméi mentén maga is fanatizálódik. Ónodi Eszter formátumos alakításában a kedves, tanítványaira odafigyelő, ugyanakkor határozott és magabiztos tanárnőből a fiú provokációjával szemben rossz eszközt és nem megfelelő mértéket választó ellenharcos lesz. A színésznő ebben az utolsó jelenetben nagyon koncentrált, emlékezetes alakítást nyújt. Annyira, hogy óhatatlanul maga felé is billenti a mérleg nyelvét, még ha nem is biztos, hogy ez célja volt Dömötör András rendezésének. Érdekes, hogy az előadásról eddig megjelent írásokat olvasva a tanárnő karakterét ítélik meg a legeltérőbben a kritikusok. Van, aki áldozatnak, ártatlan szenvedőnek látja, és van, aki szerint hajlíthatatlan, rugalmatlan szemlélete, kritikátlan hite a tudományban őt is éppen olyan fanatikussá teszi, mint amilyen Benjámin. Kettejük párharcát kiemeli, hogy mellettük a többiek inkább csak a túlélésre játszanak, a konfliktusok megoldása helyett azok elsimítására, szőnyeg alá söprésére törekednek. Mint a Takátsy Péter játszotta igazgató, aki a „jaj, csak botrány ne legyen” — mentalitás jegyében mindig enged valamennyit Benjáminnak, és akit emellett a tanárnőhöz való vonzódása és elutasítottsága is jobban befolyásol döntéseiben, mint bármiféle pedagógiai megfontolás. Vagy Benjámin anyja (Kiss Eszter), aki nem látja be, hogy a fia megszállottsága túlmegy a szokásos kamaszgondokon, és azonnal elfogadja a kínálkozó érvet, hogy a másik, vagyis a tanárnő tehet minderről. Joviális gesztusokon kívül másra az Elek Ferenc alakította lelkésznek sem futja, ahogy a „tudjuk le a munkát”-lazaságán kívül Nagy Ervin egy tanártípust jól megidéző tornatanárának sem. Az osztálytársak közül kettővel ismerkedünk meg. Lydia (Pálmai Anna) vonzódik Benjáminhoz, és nem érti, hogy annak ellenére, hogy ez kölcsönös, a fiú miért utasítja el. Sértettségében azonban ő sem a valódi okot keresi. Georg (Dankó István), a mozgássérült fiú pedig annak a tévedésnek lesz az áldozata, hogy nem ismeri fel, ő csak eszköz Benjámin számára, akin elveit demonstrálná , igazából nem ő érdekli.

Tasnádi Bence Benjáminként nagy utat jár be az előadás alatt. Az elején még tényleg „csak” egy identitását nem lelő, és ehhez fogódzót éppen a Bibliában kereső kamasz, akinek még talán lehetne valódi segítséget nyújtani, de mivel ezt nem kapja meg, fokozatosan lesz egyre zavarodottabb és ezzel párhuzamosan egyre eltökéltebb. Ezt a kettősséget a fiatal színész nagyon kifejezően mutatja meg. Benjámin egyszerre rémült és agresszív, aztán egyre inkább az utóbbi irányba billen, hideg és céltudatos manipulátor lesz belőle.

Sok minden történik itt Isten nevében, de az emberi elveszettségről, indulatokról és azok feloldatlanságáról szóló történetben csak azokban a pillanatokban van jelen valami igazán felemelő, valami transzcendens, amikor a színészek az előadás néhány pontján, mintegy kimerevítve a képet, régi egyházi énekeket énekelnek, több szólamban. Hatásos kontraszt ez az egyre több verbális, majd tettleges agressziót is felvonultató jelenetek között. (Igaz, az utóbbiakat csak jelzik, mi azt látjuk, ami előtte vagy utána történik.)

A végére egy bagatellnek tűnő iskolai problémától eljutunk egy komoly működési zavarokkal küszködő, a konfliktusokat csak tüneti kezeléssel elleplező társadalom rajzáig. Dömötör András pontosan és gondosan építkező, a fordulópontokat jól kiemelő rendezése és a Katona József Színház társulatának szép összjátéka ismerőssége miatt is felzaklató előadást teremtett. Az pedig, hogy kinek ki a mártír ebben a történetben, és ki mennyire felelős a saját mártírságáért, nyitott kérdés marad, amire ki-ki megadhatja a saját válaszát.