„Négy regény egy regényben” — ígéri a „fülszöveg”, amely nem a könyv fülén található (a könyvnek nincsenek „fülei”, előzéklapjait és borítóját is teljes egészében a vízfelületen való fénytükröződés képi stilizációja borítja be, semmi másnak nem hagyva helyet a címen s a szerző nevén kívül) —, és ez a megígért négy regény pedig a következő (lenne — kell legyen): időutazás, beavatás, izgalom, szellemi kaland. Nem feltétlenül ebben a sorrendben, ám át- meg átjárja egymást a négyféle szövegi összetevő a tíz egymásra következő, tényleges fejezet során, amelyek (Hermes istentől kezdődően) különféle neveket hordoznak címükben, többségében a commedia dell’arte, az itáliai rögtönző színház állandó típusai közül kikerülve, mások mellett a gazdag kereskedő Pantalonét, a derék Capitanót és a jó Dottorét is felvonultatva. Típusok, viselkedési entitás-kötegek, reagálás-sztereotipiák sorsalakulását, egymáshoz való viszonyát kutatja tehát ez a (legalább) négyszeresen rétegzett regény, melynek tartalomjegyzéke még egy úgynevezett „Altartalmat” is felmutat, ami szerint „Thérese jövendője”, „Titel múltja” illetve „Giselle tüze” nyolc-nyolc elbeszélési nekifutásban ékelődik bele az alapvetőnek tekinthető történetmondás menetébe. Valamint ott van még a kettős víz-jel; szintén a tartalommutató magyarázat-tanúsága szerint ez valamiféle „anekdota-betéteket” hivatott megmutatni a szövegben, vizuális szignumként.

Tehát ilyesmit: anekdotát is hoz ekkor-akkor a regény, ígérődik meg még ráadásul — amellett, hogy valóban fel is mutat effélét helyenként a román —, s bizonyíthatja is a dolgot az elmélyült olvasás tapasztalata. Ami egy kissé meglepő. Egyrészt mert Kilián Lászlótól eddigi tevékenysége alapján avantgárd gesztust várnánk; ilyen volt mindenekelőtt a Kártyaszeánsz című regénye, és nem sokkal kevésbé mutatott fel efféle karakterjegyeket első könyve, a Méhlegelő. (Amely természetesen már címével is jelzi eklektikusságát, azaz a másságra: az avantgárdon kívüli másságra való nyitottságot éppúgy magában foglalja, mint az egyéb dolgokra valót.) Másrészt pedig, persze, mert akkor, ezek szerint Balassa Péter esztéta († 2003) hiába mondotta volt meg, hogy az anekdotának vége. Merthogy nincsen vége. Nincs, mivel éppen Kilián regénye is tartalmazza: megtűri, felhasználja, epikus építőkockaként hasznosítja ezt a tradicionális és már az irodalmon kívülről ismerős elbeszélésformát. Annyi bizonyos: az anekdota mint elemi történetmesélési modul — ahogyan manapság mondani szokás — meglehetősen olvasóbarát dolog a narrációs alkalmazások sorában. Mindenekelőtt azonban szerzőbarát: „saját-barát” eljárás ez, lévén akárki akármit mond, egy író (és ez Kilián László esetében megehetősen nyilvánvaló) elsősorban és mindenekelőtt magát szórakoztatja írásmodorával és ezen belül anekdotáival is. Minden más, az olvasó bármiféle kiszolgálása, csak ez után következik, következhet.

A szerző egy helyütt „terápiás regénynek” nevezte munkáját, ami éppúgy lehet önterápia is, végső soron mindegy, használja bár az író maga a művét, vagy használja éppenséggel valaki más. Ezért — visszatérve az írásunk kezdetén már felvillantott szövegi (ön)meghatározáshoz — tulajdonképpen felesleges volna belemennünk különféle műfaji kérdésekbe a Tengeri kapcsán, hiszen a terápiásságnál jobban nemigen volna lehetséges definiálni a műformát. Kilián ugyanis meglehetős gyakorisággal bonyolódik bele egzisztenciális kihívásokba, amelyek talán tényleg önmagának szólnak igazából, ki tudja? Ami természetesen nem akkora baj, fő, hogy gondolkodásra ösztönözze a befogadót, amit maga előtt talál. „A szemérmes költőt nevezhetjük írónak — jegyzi meg a regénnyel összefüggésben Zsurzsán Anita —, ugyanis elbújhat cselekményszálak és szereplők mögé, álarcot húzhat, megsokszorozhatja önmagát, hogy mindezzel kalandos utazásra csábítsa az olvasót: a megismerés és önmegismerés útjára.”

A regény két tényleges főhőse, Hermes és Harlequin voltaképpen egy és ugyanazon figura, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a történet befejezésére végérvényesen összeolvadtan jelennek meg, egyszersmind a női főfigurával az érzéki teljesség horizontját is meg(a)célozhatva: „Harlequin-Hermes mester Giselle-lel a tejszín-teljes nyoszolyán tárulkozik. Hullámozhat a tenger. Ring a tengeri.” (312) Amely szöveghellyel a regénynek a címével is jelzett, tulajdonképpen végtelenített interpretációs terébe szintén átszakadunk: tengeri… Tengeri, mint óceán(i) és ugyebár a ’törökbúza’ szántóföldje… Egyként merülnek fel képek az olvasóban, elképzelőben a végeérhetetlen kukoricamezőkről, mint ahogyan a „végtelen” tengerről is. Szemünkkel egyként beláthatatlan mindkettő, pedig az egyik csak néhány hektár, a másik pedig sok százezer négyzetkilométer. Ám fenomenológiailag olyan mindegy! Hiszen gyakorlatilag úgy tűnik fel, éppúgy nem meríthetjük ki az egyiket, mint ahogyan a másikat sem. Amint a tudást sem lehet cseppenként kimerni. És ez a lényeg, ez a fő mondanivaló. Mert — miként a fentebb már idézett Zsurzsán Anita, Kilián egyik legfőbb értője megállapítja recenziójában — „a megismerés az, ami igazán kulcsfontosságú ebben a regényben, legyen szó akár a világról, önmagunkról vagy magáról a szerzőről.” És ebben az összefüggésben válik hangsúlyossá, jelentésessé, hogy a szereplő Hermesről a mitológia szerint köztudomású: az istenek üzenetét közvetíti, teszi érthetővé, értelmezhetővé az emberek számára. Innentől kezdve ugyanis a legfőbb üzenetévé az válik a regénynek, hogy a meghatározó szereplőkettősön belül is fennáll a megértetés/megértés szerkezete, viszonyuknak ez a kétségkívüli meghatározója. Magának a cselekmény előrehaladásának meghatározója úgyszintén. Lévén a regénybeli Hermes is éppen az a valaki, aki megpróbálja értelmezhetővé tenni a világot, itt és most elsődlegesen Harlequin számára, hiszen kettejük között egyfajta mester-tanítvány kapcsolat áll fenn. Ezt felismerve mellékessé válik, mennyiben meghatározható végső soron a Tengeri univerzuma a konkrétumok szempontjából. Mellékessé, hogy a regényben nincsenek annyira konkrét jelentéssel felruházva az egyébként bőségesen sorjázó, gazdagon áradó elemek, motívumok, momentumok. A commedia dell’arte vásári komédiásai mint szereplőcsapat ugyanis annyira képlékeny világot hoznak létre, hogy annak felfogásában, „megértésében” nemcsak kulcsszerepet játszhat a befogadói nyitottság és szemléleti tágasság, hanem a mű egyenesen edzi is ezeket a képességeinket, egyenesen kíhívja és megköveteli őket az olvasótól.