Spleen ízű álom,

szinte mindenáron

be akar hajtani,

utánam kajtat, nincs

az az isten, ami lebeszéli!

Spleen heve folyton

avval jön elő,

hogy rámszakad a kék,

a zöld folt, mint égen

a fénylő, égve hagyott

izzó, mint régen a nap

volt!

Spleentelenül,

csupaszon

nem vagyok ott,

ahol a test kihagyott,

nem vagyok körte

a burában,

nem vagyok fény se

ruhátlan!

A spleen csak sötétül

rám,

rosszul vagyok

megvilágítva,

merő árnyék,

mélybe sütő szem,

kézrátétel ágyék,

csendben vetekszem.

Nézd, mit tesz velem

ez az idő, vasíz

a számban, fémív

a nyakban,

sarkinamban

Achilles-álom,

mégis kiállnom,

ami jön, kiáltás nélkül,

szinte lehetetlen.

Nyeretlen szelvény

vagyok, ízelt lábú

lény, elemes bábu,

eltünemény!

Hogyan is képzelted

rólam, hogy villanok

majd a megfelelő,

félszeg pillanatban?

Ne légy babonás,

én se leszek,

elkülönít

a végvágy.

Te vagy,

én nem végzem be,

mert oltani,

ha már sötét van,

csak álomban lehet.

A spleen tehát

eltaszít magától,

azért spleen, hogy

ezt tegye!

Én pislákolok

még óráig-napig,

létlen-szótlan,

csont-lélek langy

és lagymatag

elegye.

Csodálkozol?

Add a kezed és

légy rámtétel,

türelemmel húzd

a szívbolton ujjadat!

Érzed, hogy bukkan

fel a bőrkatlanban

a vérlökés megvan?

Ez az!

Ver szüntelenül,

mint az ütődött,

nem enyhül

hát, se spleen,

se gagyi rávilágítás

nem elég itt, s tova-

élek,

a test legyűr,

gondolom,

győzöm még

legeslegbelül.

A lélekszivacs

agy, a piros pipacs,

nyíló-záródó

emlékripacs,

hát az bírja

egy ideig még

idegi cérnával.

S hogy nincs spleen,

a világ szertelen,

az ember, lám, tovább

tárulkozik!