Fodor Tünde

LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Fodor Tünde
PÁPÉR, SKATULYA, BIZSERE GÓBIS
Veszem a túrót, lisztet, vajat, cukorral tejben futtatom az élesztőt, gyúrom már a tésztát, megétetlek, megállj csak, nem szabadulsz, az összefont hajakat már elégettem, a pápért is összeszedtem, ha kész a tészta, bedolgozom, pogácsában kapod a sohaelnemmúlót, túrósban, omlósan. No hiszen, kénytelen vagyok — sohasem mondod, hogy szeretsz, s nekem biztosra kell mennem.
Babonaság bolondság, mondod mindig Te, szerelmes a szakácsné, mondom mindig én, ha ehetetlenre sózom az ételt. Csapjuk le a pókot, mondom én, ne, az szerencsétlenséget hoz, mondod Te, vigyük inkább ki, s már hozod a skatulyát, becsalod, s kiteszed a szűrét a házból. De mit jelent az, ha a szabad nyolclábút a gyerekláb matricává tapodja? Anyja fia, mondod Te, csak gyerek, mondom én.
Míg nem ismertelek, a péntek is csak egy volt a napok sorában. Jöttél, s veled, legalább ebben, a megegyezés: a péntek délután a mi félnapunk, én+te leszünk, eszünk csokit, beszélgetünk, csapkodjuk a laptop tetejét, adunk a romantikának. Az egyezés sikerét mutatja, hogy mi én+te+ő lettünk, egyik nyáron, egyik tizenharmadikára tíz nappal.
A miből ő minden éjjel felkel, én hallom a csupasz talpak s a maga után húzott takaró neszezését, te horkolsz tovább, közénk kucorodik, s orrfújás után már alszik is. Szerinted az allergiája miatt ébred már hetek óta, rád hagyom, de azért a biztonság kedvéért reggel csinálok egy kis szenes vizet, határozom el, úgyis begyújtottál este a kályhába. Megcsapkodom majd vele kicsit az arcát, ő csukja majd nagy gombszemét — megköpködni mégsem akarnám, ahogy tette velem annak idején két teljes napnyi ordítás után nagyanyám, elképzelem, mit mesélne az óvodában, ha mégis.
Megkerítelek rögvest, mondta nagyanyám, ha gyerekként fájt a hasam. Kezét rám tette, mormolt valamit, s én jobban lettem. Olvasom neked, fel, mi is a kerítés vagy kerekítés, öröm, hogy megtudtam, ha sokára is: „(…) a beteg testrészt meg kellett kerekíteni. Mit jelentett ez? Egy erőt adó tárggyal, melyet el lehetett dobni, bal kézzel kétszer balra köröket kellett írni, közben mondani a versikét: Kecske mász a fára / Szarom a lapátra / Csak úgy pereg, pattog / A kend tályogjára. / Bizsere góbis / Kecske-golyóbis. Ezután a kerekítéshez használt tárgyat ki kellett vinni lehetőleg a keresztútra, lehetőleg napszállat után, s ott a fejen keresztül hátradobni. Ezt a műveletet nem volt szabad látni senkinek, és amíg vitték, és hazajöttek, nem volt szabad szólni senkihez, mert akkor nem ért a kerekítés semmit. Azt tartották, ha valaki megtalálja az eldobott tárgyat és felveszi, az veszi át a betegséget, a beteg pedig biztosan felgyógyul.” Szerinted micsoda marhaság az egész, a kecsek nem mászik fára, engem az érdekel, mi az a bizsere góbis?
Nem sütöm bele mégsem a hamut a pogácsába, döntöm el, túrós lesz, s omlós, csak az. A pápért azért elteszem a sifonba, kicsi dobozkába, biztos, ami biztos, hiszen az ember sohasem tudhatja. A sohasemig pedig megelégszem azzal, hogy az elsózott ételt is mindig megeszed, szó nélkül.
(Az idézett sorok Nagy Géza Az ezeréves Karcsa krónikája c. könyvéből valók. Kiadta Karcsa Község Önkormányzata, Karcsa, 2002)