SzL-nek nagy, kerek szemüvege van, ül velem szemben és kávét kever. KE emléke lassú keverésre készteti, a szemüveg alatt szűk szem, a bogár alig látszik, a hajtás lassú a kanállal.

A hajtás a lassú kanállal. A pörgő bogár az asztalon lehalkul és elszuszog, miközben isszuk a vizet a kávéhoz. SzL néma, és szorongva beszél a szemével — „Ez rossz volt, ez szörnyű, szüntelen kiszolgáltatottság, a félelem... több a gonosz, s jönnek a kísértetek, jöhet farkas, és jön a kutya, a veszett kutya, a vadult bika, az utcán is (ahogy álmunkban!)...” — mondja a szűk szeme, de a mozdulatok nyugodtak maradnak. Lenn a sárga eb fordul és felszusszan ásítás helyett. 

A kutyát simogatni tudni kell, ne túl gyengén, de ne izomból, vagy akkor igen, ha ismerjük jól. A kutya jóbarát, a kutyát és a zongorát egy lapon említem, játszani vele vagy rajta hasonló különbség. A kutya itt fekszik, a lábamhoz finoman ér, hogy érezze a testmozgást, a rezzenést, akaratlan elmozdulást. A kutya érzi a kávé feketeségét, de nem szól, kerek szeme se rebben, tűri a szagot a társaság miatt. Karikás szemüveggel néz SzL, a kutya vissza, én a kutyára és — milyen akaratlagos mozdulat is — megsimítom a feje mögött. A kortyot a számhoz emelem.

„Minthogy belőle egyéb nem maradt, szeretem, ami körülötte volt, a kis párnát, melyre feje hajolt, karperecét, elárvúlt tárgyakat, a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb erdőket, városokat, úti port, amit együtt vertünk fel...”
SzL: Egyéb nem

 

Glória, amíg élt, méltósággal és visszafogottsággal tűrte Sába csínytevéseit. Volt sokszor, hogy kint feküdt a teraszon, feje búbja és két mellsője a küszöbön, Sába csak nehezen tudott volna túljutni rajta befelé. Neki mindent szabad, a kutyának meg kint a helye, ez alapszabály.
Ha előkerült Sába a kertszélről, fel a lépcsőn még gyorsan hajtott, de aztán lelassult, lopódzott, surrant, torpant, nézett, nyammogott, hogy végül nekivetődjön Glória oldalának, nyitott tenyérrel, kieresztett karmokkal — rápattant, nyervegett és két ugrással benn is volt a nappaliban. Persze, a kajatálhoz. Glória kisandított az orra fölül és nyújtózott, közben beljebb került, éppen egy kicsivel, a nappaliba féllábnyival, mintha nem is lett volna rajta a macskaugrás.

Írtam egy macskós-kuttyos verset, tágul a szeme láthatóig az eddig gubbasztó SzL-nek, belehallgatsz? Így szól:
Fecskefű vére, kutyatej teje, nagy napraforgók oroszlánfeje, nyulak szőre, selymek füve, jó gazda futó macskaszőre, gőz fátyla, felhő habtorlasza, Glória lefelé álltól laza, futómacska, sportmacska, kisebbke, borzolgatja, szőrreforgó, szőrrel háló, melegváró anyalányát. Mindig a húgom volt odáig értük, odáig értjük, miért, mértük szőrszagát, léptük át fejét, nagy mancsát, már a kutyaglóriának, annak a mosolygó szájfoggombolyagnak. A húgom viselte, míg mi tessékeltük, a húgom gondozta, míg kizárogattuk, Sába csak nézte, időnként puffogott, ha Glória benyúlt a szőnyegig nagynéha, amaz nem értette, nem nagyon állhatta. Álmában farkas tört rá, bikák, bozontosak, s tányérszemű kutyaszörnyetegek. Sába másnap és harmadnap is kutyába harapott, de a végén, mikor Glória teljesen, igazán kinyúlt, ő, a nagy sportharapdamacska, a radiátoron, szőrnyaltan, árnyaltan, félsötétben magának maradt.

SzL megtörli a szemüveget, lehajtja az italt és újat rendel. Látszik, hogy megkönnyebbült, hogy feloldódott valami, a kínozás megszűnőben, az estét kiírta, ahogy az orvos engem.
Szeretek ülni SzL-lel a kanapés kávézó bordós velejében, a galéria alatti fotelkörzetben, bámulni kifelé, a többi kávé felé, még egy feleskör felé. Körtelé kéne, mondom, vagy birsalmalé — a pálinka gyümölcsalapja, kacsintok a tulajra, legyen a két felsorolt akármelyike, a szesztartalomtól függjön a főíze.
A macska jut eszembe a radiátoron. Kevés kötődik úgy emberhez, mint ő hozzánk. Gyerekkora óta lófrál velünk, egyik szobába a másik után — minden idejét benn tölti a melegen, ki is csak morogva jár, vagy más hasonszőrű zavargása után.
Régebben Glória volt neki a nagy szám. Ritkán, tényleg, szerette, többször azonban csak betett neki, csapott az orrára, ugrott oldalára, puffant a nyakán, fújolt a szemébe. Az igaz, hogy féltékenységből. Rájöttünk, ha simogatjuk a kutyafejet, macskasértődés lesz, ha meg macskáztunk a kőpadlón, a nyitott kertüvegajtó előtt, nyüsszögésre és a szokásosnál is beljebb csúszásra számíthattunk Glóriától. Olyankor kellett is mondani és simítani, paskolni, hogy na, szeretlek! Az egyenlőség megtartására komolyan kellett ügyelnünk, a kényeztetésidőt kétfelé osztani, ha nem akartunk duzzogást a nap hátralévő részére.
Sábáról SzL-nek Cila jut eszébe. Hörpinti a kortyot, KE ki is felejtődött valahogy belőle, kerek szemüvegén csillan a pohárfény, a pillanat perccé áramlik, egy lassú órákig kitart, ha úgy mozdítjuk a domború, doromboló macskaidőt.
Tudjuk mindketten, milyen érzés. A szembogár kontúrja mutatja, mennyit mulasztott ő vagy én. Időnként, ha a színe sötétebb, az elmúlás minket öregít.

BM mondja:
„Nincs jobb világ a másvilágnál,
mely halkan létlen létre bont,
mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
s hol semmi érzés, semmi gond.”

 

Erre SzL a Volkmann utcáról beszél, a pincéről, a pincér hozza a két kiskörtét, szódát hozzá, KE-ről hallgat, köszöni az italt. A Volkmann utca 8., könyvtárszoba. Hosszú csend kerül ide, közénk, ami az állatokhoz tereli a kezeket.
Simogat, susog az ingujja a szőrszálakon, végre megszólal csendesen, én magam vagyok a kép és a keret, s évek, negyvenöt, lobognak körül, s mindegyik mögött ott a többi, ott cirpel, ami csak enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat… A macska lehuppan, a kutya felrezzen, a kávé nem löttyen ki, a vasgyár még dolgozik, kalapolás hallatszik és zeneszó is, avasi ünnep? A villamos lelassít, néhány leszálló van még a fordulóig.

Fizetek, kezdem, lépésre váltom a lábamat, egyenesen a pulthoz, a kutya felágad, nyúló hangot ad, SzL, mintha nem is hallaná, doromboló emlékeit pergeti a szemüvegcsillogás mögött, tán a Centrálban jár épp a lelke, ahol pletyka, pénz s száz terv lengett a szivarfüstben, és nem ő, hanem Mihály kocogott: „Főúr, fizetek!” — S mentünk, nézni detektívfilmeket.


Piszkafázom — mondja a Csoko-Vitéz, a naiv Csokonaiva, a nőcsokolopó, csókolom a fenekit, mondja, ahogy piszkázik nagyon a csontcsavaró hidegben, csöcscsippentő fázásban, dzsincsurrantó csöbörben, mondja a Csoko-Misi, felvéve a macskaszőrzubbonyt, mondva a csokomacskát csokorba, a csokinyulat alufóliába, felüzárva, színeszagva. Mondja bőrrigázva — Riga motoron szőrbőrzubbonyban izibe’ eltanyázva.

 

*Megjelent: Spanyolnátha 2010 ősz 
http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2010-osz/33/szabo-babits-csokonai/szekelyhidi-zsolt/2615/