„Arcom fagyos és fehér,

szívem dobzörgése vad:

szorítsad szíved fölé”

(Shelley)

A három kislány hajában egyforma a gumi, csilingelő dísszel a végén, talán angyalkák, de mégsem, a legnagyobb biztosan tiltakozott volna, ő olyan vadóc, a haja mindig kócos, épp csak összefogja a rakoncátlan fekete sörényt. Állandóan fut, és közben köhög, sokat köhög. A két kisebb ilyenkor lopva odanéz, de már húzzák is, menjenek messzebb, ki a partra, fussanak szembe a széllel.

A legkisebb sokszor elesik, ilyenkor leül, felhúzza a térdét és szopogatja, az apró vércseppeket eltünteti lassan, a karc nem zavarja, de a vértől iszonyodik, addig a másik kettő körbe-körbe kergeti egymást, nem mennek messze, a köhögés felerősödésekor meg-megállnak.

A köhögős lány nagyon sápadt, rövid idő elteltével egyre jobban szorítja két kis eres kezét a mellkasára, leül a vérző térdű mellé ő is, együtt nevetnek. Mary megmondta, ne futkossanak annyit, tudják, felsejlik a figyelmeztetés. Szereti őket, olyan kedves, akár az anyjuk; olyan okosan engedi, hogy addig fussanak, amíg nincs túl nagy zihálás, de az öröm meglegyen. Messziről követi a szemével a lányokat, izgul; egyszer a legkisebb elaludt, ott kinn, egyszerűen lefeküdt és elaludt, nem látta senki, hol, egyszer csak hiába kiabáltak neki, nem csilingelt a hajgumi sem, nem volt kacagás, térdszopogatás, az óriási riadalomban a köhögés sem tűnt fel, pedig annak soha nem szűnése olyan kínzó. Száraz kezeit Mary ilyenkor a szívére szorította, felnézett valahová, ki tudja, hová, mert nem az égig emelte a tekintetét, valahová alacsonyabbra csak, ilyenkor a szája elkeskenyült, de a szeme békés volt.

Szinte hihetetlen, hogy tudott kacagni a rémhistóriákon, a lányok este ezzel szórakoztatták, összeérintették hideg lábacskáikat, a félelemtől ők maguk is vacogtak, de Mary imádta, összecsapta tenyerét és kiabálta: még!, még! Minden este szívesen meséltek, más-más történetet, hol a kutyáról, amelyik egy hatalmas szán elé fogva egyre csak nő és nő, és hamarosan berobban az ablakon, vagy a képességüket hitették el vele, hogy élettelen dolgoknak életet tudnak adni, és a megelevenített tárgyak bekebeleznek minden életre nem keltettet, így a házat, a szobát, az ágyat, melybe összehúzódtak, majd most, azonnal. A legnagyobb lány egy ráncos képű lényről szeretett mesélni, utánozta a hangját, ahogy sziszegősen köpködött, minden este más rémséget végeztetett el vele, a szörny tüdőt evett, üres volt a szemürege, fagyos az arca; a rémség fölötti szívbeli kacagás elnyomta a köhögést is.

Amikor elaludtak, Mary remegett, a históriák okozta félelem vagy az angyalkák valamelyikének elvesztése miatt, mikor melyik érzés kerekedett felül, ujjaival játszani próbált a hajgumi csilingelőivel, sörényszerű haja ráesett felhúzott összekoccanó térdeire. A lánykák fehér kezecskéi összekeveredtek, ahogy álmukban a fel-felköhögő szívére szorították.