Ki gondolta volna? Gondolta a fene! Már a fogadáson, a kaviárok, ráksaláták és lazacszeletek között meglelt munkafüzet megjelenése is. Meg hát a folt hátán folt. Hol folt, hol nem folt. Csipp-csepp, egy csepp, öt csepp, meg tíz, tizenkettő, hogy pontosak legyünk. Vagy ahogy a KISZ horgász mondta: Az úttörő 12 pontya. Meg hát a ponty alá való. És amit hallottunk! Nagyon zene!
Hangzavart? Azt! Ha nekik az, ami nekünk viasz! Összetört pohár foga közé szorult, ráspoly sikongató hegedűjének éneklő gégéjét, a zavart hang békéjét, finom, gumipárnákkal bélelt zeneteremben, ahol van lelke még a népnek, s akiknek lábuk van, még lépnek, taposnak a zongora s a torok fölhangolt húrjaira, harmóniáért kiáltva.
Okunk van remélni, mert lám, mélyen, a szűk bányatorokban röpülnek a kávés csészealjak, maguk mögé pöttyentve foltjaikat, mint tizenkét dühös, égen, földön és magán kívüli szigorú, szilaj, agresszív űrlény, hangtölcséren át csurgatott, gatyába rázott édes-bús utolsó húgycseppjeit. Növeli, ki elfödi a bajt. Hangzavart, ha nincs más, befogott füllel és eltakart szemmel pusztít a förgeteg. Ez, ez vigasztal. Beh más zene ez! Emberi, nem hamis, ím a példa, hogy a kávéfoltot is oldja, aki szépen adagolja a rettenetet, jót, rosszat, erényt, bűnt. Ma olyanokat éltünk meg, amire nincs ige. Se állítmány, se alany, se tárgy, se határozó, s kiváltképp jelző. Ezt csak Picasso hétfülű hajadonjai értik, ha értik, meg a hatlábú ménjei. Pedig ők nem érték meg. Ó, példamutató nagy ikerpár: Béla és Giacomo! Két káromlással imádkozó, oltárdöngetéssel áldozó, sebezve gyógyulást hozó Óriás! Dolgozzatok, jó orvosok, munkafüzetből, kávéscsésze foltokból, vörösborok aszott csöppjeiből! Tapintsatok oda, ahol a baj, és adjatok írt a leírtra! De vigyázzatok idegem húrjaira!