Kilián László

LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Kilián László
Bartók bakacsin bagatellje
— Na, hát abba a héderbe, ott a boádöbulonyba, ja, abba a Karcsiéba, na ott szokott ez lenni. Mindig az vót, hogy bé’vitted a Bartóknak azt a korommélységű éjnoteszét — azt a bestiálisan kirongyosodottat — és a franctuggya milyen állatrégen (de akkor kapkodósan) ámde rendesen megépített bagatell — hátigen bagatell a bagatellben — csengni-bongni-zengni átallott. Hát, hanyatt-homlok indút ám meg ott minden, ami mozdúhat. Jólvan, a nehéz kátpit meg a freskók a sok huncut stukkó (dundi puttóláb, angyalkönyök, szűzcsipő) maradt, de szakatt balda-hím, asztal, szék, sezlony, rekamé, minden, ami egy budoárban ingó bír lenni, az gyütt körösztül ablakon, ajtón, kapun, erkély nyílásin, kéményen. Csakúgy huss.
A zenétűl, persze, hogy minden csak annak előbújtátul, elbujásátul az éjnoteszben levőktű. Dübörgött a Bartók fábul faragva, bagatellostul és elégikusan, börlex-szonetásan. Oszt a mútkó csacsogja a Zotya a műpábú, hogy is lehetne amúgy tővirű-metcett eredeti bartókostú lejátszani, amit a Karcsi-kéró tó’ni tud magábú csak kotta-vakba, na merhogy ezek meg pont kottásan vágynák.
Álattra, és bestiásan akarnák eztet, mer a Bartókbela olyan önbelsejébe okos vót, hogy a hangszeren tepernyi képesek lesve lestek, és atonalitási hitekbe estek, sikoltoztak-sápitoztak disszonáciát vagy pisztáciát kiáltva, meg eleve vele-bele háborodtak a kétsoros kottázásba, amazok külön négykeresztes, négybézs vizeletet keltő brillírgyaiba.
Esett így végre a Karcsi hédertű öléggé messzivést, hogy gyött a gyubilejjum és ünnepre ünnep, játszták erőst megint a szálkásnak is recsegős csábherceg tánczenéjét szerte Bartókismerési tartományokban. Csedert a mjuzzik innejd oda, onnajd ede ne, zsongtak a piánok, durrogtak-pattogtak a fortitúd-fortissimák, sorra rendre érkezett tapsok rengye, örűt hallgatós, vidút vonyós, fújoldozó és ütős-verős, billentyüzős, folyt a mámorításra főszógá’t sok letykó, kesernyés, savankás, pözsgős, amikor a végső-dorbézon odakeveredett a jóba a giovanni Giacomo, a rejtvemaradottan Bartók-incsarnácijó a Házon kívüli koromkönyvecshez. Emezt meg a most így dolgavégeztéve a maligánbodorításba csavarodott muzsikahistóriás feledte dicsekvésre hozásra idehúrcibátan a éppcsak kurta egyéjre restipulttá lett asztalon, kerülhessen akarva-akaratlan a kölök kezeügyibe.
Ugye, ez a Gio-Gia ténylegesen a talján válogatott diszkoszvetőjének porontya, a nehézatlétáé, aki ugye most meg a filmhermónikások cintányérosa, na. Ugye kevereg a mólésok között az aprólék, fogynak a fények, hun ultravijla, hun infraveres vagy már röngenes a félhomály, mire belelapoz a szentem az előző élete hozadékgyába, s ni, mi lesz.
Nézi, nézi. Percre, perc. Veszi a Xilofont. Várgya a bódulat hebegésére a spontán-aktuáis generálan heveny csendet. Még csak indul koppintani a fát, má mindenki neki mered bele a szólalásba. Kottát (zeneolvasási kódozatot) néz ki a bilin túli muki az ultra- és infraköd szitálásán által kottafejbű, ütemvonyásbú, előjegyezésbű, de leginkább tuspacábú, bikavérpermetbű, csészealjak kávévisszatartási nehézségeinek nyomaibú. Csépüli a szóló hasábokat a lurkó Zsákomó olvasatosan és olvasmányosan, hogy megremeg belé zenészes és közönséges a szalonspiccétűl, beseggelésétűl most ezokból mégis elszakasztott. Állnak s néznek, s nesze állniuk, nézniük marad csak a csodálkozásba: szól a Bartók a fábul, gyermekcsemege jut a piahajnal kivirágos kivirágosítására. Indul is aztán ki a szabadba drapéria, függöny, négylábú szófa, stokedli és zsúrasztal. Maradnak benn a lesők. Vele az atonális, bitonális, politonális poronttyal. Mosmá csak a Boádöbudoárnak van oka bánkódni.
Fekete címoldalon a bötük: D Í S Z K O S Z T I Z E N K E T T Ő.