Egyszer vettem egy batikolt kottát. Foltjai töredezett zenekari költemények és operák. Ez a kotta tulajdonképp egy T-shirt volt, pár számmal nagyobb, mint kellett volna, de így több muzsika fért rá. Még nem találták fel a CD-n kódolást, hát még az Mp3-as lejátszót, igaz, a batikolt kotta is jócskán megelőzte korát, tulajdonképp enyém lehetett a prototípus, amit egy hippi-shopban sóztak rám.

Az utcán jártamban mindig kinevettek, mert ha e pólóról kívántam zenét hallgatni, még a sétálómagnóknak sem volt híre-hamva, furcsán tépkedtem magamon a ruhadarabot, s néha meg is fordítottam az elejét hátra, a külsejét belülre, a nyakát a hasamhoz, a deréktájat a szememhez, a hónaljakat az orrom elé, látszólag kusza összevisszaságban, tourettes töredezettséggel és vehemenciával. (Ez nem volt természetesen a szó szoros értelmében zenehallgatás, hiszen csak olvastam a foltokat, s a hangok bennem képződtek. Bár, ha jobban belegondolunk, zene sincs, csak rezgések.) Tekergettem magamon a ruhadarabot, mert átabotaságban helyeztettek el rajta a művek, töredezettség mentesíteni nem lehetett, egy vasalás pedig nem oldotta meg a problémát.

Gondoltam, mikor kezdtek fölöttébb bolondnak tartani a kisvárosban, ahol egy batikolt pólót hallgató ember feltűnő jelenség, formattálom a T-shirtöt – 90 fokon, fehérítővel, de megelőztek. Történt ugyanis, hogy egy utcai csetepatéban leszaggatták rólam a zenebatikot, s ott álltam egyedül, védtelenül, sajátzene nélkül. A következmények leírhatatlanok. Négy vagy öt halott…

Máig hiányzik ez a rövid ujjú póló, nem mondom, kapok helyette zubbonyokat, amin feldereng egy-egy opera foltja, de sehogyan sem tudom, miképp folytatódik, mert szorosan belekötnek engem, a gyémánt tűs hangszedőt.