A Búza téren, a tizennyolcas megállóban alkalmi ismerősökkel majdnem mindennap beszélgetve várjuk a hazafelé induló busz beállását. Istvánnal a gépészmérnökkel, Erzsivel a gazdasági csoportvezetővel és Jánossal, a kutatómérnökkel. A buszra fellépve gyakran igyekszünk ülőhelyet keresni, de az egyik alkalommal, egy huszonéves fiatalember rokonainak és mindenféle csomagjainak biztosítva helyet, ránk kiabált, hogy „nyakon vág minket, ha nem megyünk el onnan”. Mindannyian reagáltunk erre a megtisztelő és más alkalmakkor, több módon is elhangzó felszólításra, és határozattan kerestünk magunknak egy távoli állóhelyet. Elsőnek én mutattam meg, hogy hová álljunk! Ekkor jegyezte meg János, a fizikus utazótársam, hogy valószínű azért kell az ülőhely a biciklikeréknek, az alkatrészt nem ismerő számítógépháznak, a törött babakádnak, a vízvezeték és motor nélküli centrifugának, mert az anyag is elfárad…

Ekkor fogadtam meg, hogy ezentúl kemény leszek, nem ijedek meg az ilyen és a hasonló helyzetekben, hanem határozottan fellépek. Amolyan bátor, népi hős leszek, aki feleségét a kórházba kísérve nem fél és remeg a kemoterápiás osztály előtt, vagy nem sír a lánya esküvőjén (versengve a templomba járó asszonyokkal), hanem nevet választ, mondjuk azt, hogy Bitu Men Léhiából. A név szabad fordítású jelentése: kemény férfi a világvége falujából, akinek őseit valószínűleg majd Bitu Kánig lehet visszavezetni. Igen, ez határozottan segíti majd senkiségem felemelkedését és megmondom kivagyiságom átírhatóságát, mivel mostantól elmondhatom, én vagyok Bitu Men Léhiából, aki erejét a sok tejberizstől nyeri (mert valószínű, hogy előző életében, még zsizsik is lehetett). Már szinte látom a képregényt is — amit grafikus kollégák rajzoltak rólam — amint virágmintás és itt-ott festékes mellényben repülve átszelem az aszfaltos utak környékét (azért csak ott, mert ugye a név kötelez: tehát a zúzott kőút felett érvénytelen a repülés). Így akár ismét Párizsba is eljuthatok, abba a Pantheontól pár száz méterre található Rue Mustard utcai, sokszáz éves művészlakásba, ahol évekkel ezelőtt két drága ember, Pataki János és Hollán Sándor baráti szeretetében találkozhattam Márkus Anna festőművésszel, Pilinszky János költő egykori feleségével. Szívesen emlegetem e pillanatokat, és azon töröm a fejemet, hogy hogyan szállhatnék nemcsak a jelenben, hanem vissza-vissza a múltba. Ahol az ünnepek fázós hangulatában (dugós puskával a vállamon) ismét félve kereshetném — Pisti öcsémmel — nagyapámat, akit Rási bácsi szerint „elvittek a tótok”. Szeretném átélni a megtalálás örömét, amint a szép, idős ember a tehénistállóból kijövet, a párolgó trágya homályában eltűnik. Majd szó nélkül, azzal a beteljesült megnyugvással tovább menni és csak a nagymama sparhelton sült „lábatlanára” figyelni. De jó lenne…

… és az is jó lenne, ha majd egyszer a fiamnak felesége lenne, mert akkor őt bizonyára Bitu Menynek hívnánk…