Ladik Katalin
Színésznő, költő, performer. Újvidéken született 1942-ben, majd 1992-ben áttelepült Magyarországra. Az úgynevezett írott költeményekkel párhuzamosan hangkölteményeket és vizuális verseket is alkot, előadóművész, kísérleti zeneművek és hangjátékok alkotója és vokális előadója, képzőművész, továbbá a happening, mail-art, akció műfajában is tevékeny. 1962-ben kezdte költői tevékenységét. 1963-tól 1977-ig az Újvidéki Rádió munkatársa, 1977-92 között az Újvidéki Színház színésze volt, játszott tv- és filmfőszerepeket is. 1993 és 1994 között az Élet és Irodalom, majd 1994-től 1999-ig a Cigányfúró versrovatának vezetője volt. 1993 és 1998 között a Hangár hang- és színművészeti oktatási központ tanára. A Magyar Írószövetség, a Szépírók Társasága, a Magyar Alkotók Országos Egyesülete és a Magyar PEN Klub tagja. Munkásságát Kassák-díjjal (1991), Hollandiai Mikes Kelemen Kör-díjjal (2000) és József Attila-díjjal (2001), a Szerb Köztársasági Kultúra Nemzeti Díjával (2009) és a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díjával (2012) ismerték el. Legutóbbi kötete: Belső vízözön (Parnasszus, Budapest, 2011).
SPN könyvek ajánló
Ladik Katalin
Fülvezető
Ha Székelyhidi Zsolt könyvének füle volna, befelé hallgatózna, önmaga csöndjét figyelné, a csöndben ülő sötétséget. Ahol a szöveg beleoldódik a feketeségbe, és kitölti a teret.
De miféle tér ez? Rituális időperformanszok, mumus- és ritmusistenek, istenizátorok és gravitátorok tere, egy szövegköltő világálmodás-tere, mely végtelen időutazás is egyszersmind. A szövegköltő ujjai a szavak ritmikus energia-kötegében matatnak, az idő hasadékait fürkészik, hogyan lehetne átjutni rajtuk az időanarchiába vagy az üres, fekete űrbe, ahol a téridő kontinuum kifeslik, és ahol tele van holddal a holdi ember, ruhája meg a füle is. Önnön szövegpurgatóriumában perzselődik a szerző, és zuhan, emelkedik talpig madárban, esernyőszárnyait kitárva – mert a versnovellákban a mennyei résből eső csorog. A mulandóságtól való félelem harminc éve fosztja, tépdesi Székelyhidi újra és újra kinövő szárnytollait.
Ebben a szövegvers-könyvben, amit most az olvasó a kezében tart, három világ lenyomata préselődik egymásra: a Benn, a Fenn és a Lenn világáé.
A szerző szerint a Benn világában legvacogtatóbb az a félelem, hogy kifutunk az időből, és nem fogjuk tudni nemzeti nyelvünkből lopott szószörnyetegekkel kitölteni a szabad-ötletek Vakszöveg blogját.
A Fenn világában szavakból építünk űrhajót, amely budiból tákolt gondolat, büdös vagy illatos — attól függ, hogy fentről vagy lentről szagoljuk — a lényeg az, hogy mégis belülről, fulladás-mélyből kell levegőt vennünk, mert belepett bennünket az időutazás szmogja.
A Lenn világában ott találjuk Vass Tibort, akit a szerző meg-, ki- és beismerni szeretne, valamint a bringázó, kocsmalócán heverő és söröző, körtepálinkázó, csajozó József Attilát, Erdély Miklóst és a Spanyolnátha Miskolc és Budapest között ingázó csapatát. A Lenn világában halljuk az utolsó vonat csattogását a síneken, az űrből megérkezik a büfékocsi, ahova JA-n kívül bepréseli magát Zsírsátán, a pultoslány, Jega Jade, Philip Glass, a fészbuk, a jutyúb, a magyar metál, SoundZcapa, a Sepoq zenekar, a szerelem, a tudás, valamint Dante, az öregedés és a szócsonkítások vakmerő istene.
Lássa és hallja, kinek van füle hozzá.
