„S az ember, aki maga is jel, újabb jeleket csinál. Azzal, hogy él, tehetetlenségből, azzal, hogy kezével a sziklára formákat vés, szándékosan. A nyom érthetetlen, mert jel, a láthatatlan betörési pontja a láthatóba.” — írja Hamvas Béla Az észak-amerikai petroglifák című tanulmányában, amelyben az első művészi, az első teremtő mozdulatról értekezik. Bátai Sándor az anyag tehetetlenségét állítja a szándékos jelhagyás, vagy még inkább jelmentés szolgálatába. Ősformák-sorozata éppen efféle, a (be)láthatón túlmutató nyomokat rögzít ugyanis. Bátai — mint gondos detektív — a múlt kérgét kutatja, letűnt korokról vesz ujjlenyomatot, ám elsősorban nem a tettes, a tett érdekli inkább. Az időbevetettséggel büszkén dacoló, ódon monumentum-állítók — éppen hiábavalóságában — heroikus gesztusa iránt érez őszinte csodálatot. Göcsörtöket, felületkopásokat, tétova írásjeleket, ékeket, véseteket, pusztulásnak indult zabolátlan kódrendszereket követő öntvényei az elmúlás Időntúliba vetett reményének ajánlott áldozatok.     

A művész papírba mártja, s így e roppant sérülékeny, ősi adathordozóra menti a mintavételezett, törékeny maradványokat. Időkikezdte, repedezett katasztert vizsgál, amikor sírkövek, emlékművek, boltozatok és bányagödrök mélyedéseire tapasztja a darált papírmasszát. Mintha kendőt dobna a múlt hasadékába és újrahasznosított indikátorára bízná, mit tapogat le, mit vesz át, mennyit hall meg a kövek suttogásából. Mert a megmunkált, konok kő őrzi a magán viselt alakzatokat, de el is rejti azokat egyszersmind. Tehetetlen viszont a felületére polipkorongokként tapadó papírdarabokkal szemben. Azok átjárják pórusait, beisszák titkait. „Lehet, hogy a kő csak egyetlen szót mond; a szót az idők elején kezdte el, és az idők végén fogja befejezni.” — teszi fel Hamvas. Bátai fapácokkal, vagy anilinnel színezett öntvényei némán csennek el pár fonémát e lassan kiejtett szóból.

És a vízzel írt, örökké papírba ázó, mumifikált üzenetmozaikok magukba szívnak egy csöpp időt is, ami a szikkadással sem távozik belőlük. Részük marad. Azzal, hogy kiállítótermek mesterséges terébe — ezúttal pedig szerverek tapinthatatlan tárhelyére — helyezi leleteinek kreált nyomait, Bátai szándéka ezen idő-fragmentumok megmentése, a felmutatás. Főhajtás egy eredeténél fogva szent akarás előtt. A jelhagyók ünneplése a nyomatkészítés gesztusával, párbeszédkísérlet a művészet hajnalával, az ősformák megalkotói számára készített palackposta-küldemény.

Barázdák és gyűrődések, eltört-eltörölt írásjegyek, komor és méltóságteljes színek, vagyis Bátai Sándor lírai archaizmusának alakított-talált eszközei egy porladó világ nevében kérik figyelmünket. Bátai Ősformái kapuk és tükrök egyszerre. Alkotójuk megpróbálja kijátszani az időt. Az átkelés kábulatát kínálják, régvolt emberek ethoszát fedik fel, az időtlenben való megmerítkezéssel kecsegtetnek, de meghagyják közben az önmagunkkal történő összemérhetőség lehetőségét is.

A 3D-s szkennerek korában valósággal beleszédülünk ezen mély, őszinte, manuszkript világmásolatok borzongató-felemelő látványába. Mert az esőnek-tűznek kitett sírkövek, épületek - erre is ráérzünk Bátai sorozatát ízlelgetve - ereje éppen gyengeségükben áll. Az öröknek állított, természettől megtépázott omladékok, hegek a Természetfölötti felé indítanak minket. Ugyancsak Hamvas jegyzi meg: a kő olyan merev, hogy nem tud átlátszani. Az Ősformák öntvényei éppilyen merev kövek maszkjai. Mégis, mintha átderengene rajtuk a fény. A papír súlytalanná teszi és eloldja az öntőmintájául szolgáló kő passzivitását. Áthatolhatatlanságát erénnyel telíti. A láthatatlan betör a láthatóba. Az ősforma megistenül.

Vass Norbert

Az ükapa Fiuméban szolgált vasúti tisztként, de a Monarchia több nagyvárosában megfordult élete során. A nagymama Rudabányáról került egy kis dunántúli faluba. Kitelepített rokonainak emléke egy-egy megőrzött szavában élt tovább. A fővárosban egy suszterral találkozott, aki a falu füvesembere volt egykoron. A nő egy budapesti kereskedőcsalád cselédjeként szolgált akkoriban. A „pengős világban” a szegénység jutott osztályrészül nekik és két gyermeküknek. Az „acél országának” új eszméje aztán Sztálinvárosba sodorta a családot. A susztert, meg a nagymamát betanított munkásként foglalkoztatták a gyárban, lányuk pedig az eszme szolgálatába állt. A jó nevű ügyvéddel, a párt megyei első emberével egy továbbképzésen találkozott, hogy a férfi családját hagyta ott Margitért és maradjon hűséges párja egészen az ezredvégen bekövetkezett haláláig. Mozaikok Margit életéből... Monarchia, kitelepítés, Sztálinváros és uniók igazságai.

Részletek egy kelet-közép-európai emberi történetből. A megkopott fényképek hátoldalán szavak. Évszámok, helyszínek, jókívánságok, események, részletes megjegyzések. A kitelepítés előtti évben készült családi fotón pontos, dokumentumértékű lap. Levéltöredék, ami a világháborút, Isonzó tragédiáját idézi. Rendezett, fegyelmezett sorok. Szépen kerekített betűk, kalligrafikus íráskép. A kort idézi, amelyben született.

Megmaradt dokumentumok

Igazolványok, bizonyítványok, házasságlevelek, születési- és halotti anyakönyvi kivonatok, bérletek. Nemzedékek évtizedeken át őrzött, papíron rögzült története, melyet az emlékezet kerekít történetté.

Könyvtárgyak és küldeményművészeti munkák.

H.M. könyvtárának lapjai és a küldeményművészet tárgyai a kilencvenes évek közepétől állítanak emléket a közép-kelet-európai emberi sorsnak, s idézik fel mindnyájunk történetét, általános érvényű sorsvázunkat. Arctalanná válásunk, kiszolgáltatottságunk írott nyomai a groteszk szülőföldjén egyszerre juttatják eszünkbe Örkény és Kafka világát.

Bátai Sándor

*Jelen lapszámunk fejléce Bátai Sándor munkája alapján készült.