Mégis mérgezett a tőr
(Szerkesztette: Deák-Takács Szilvia)

„A színháznak egyetlen célja: a színház, s én a színész színházában hiszek.”
Max Reinhardt

Harmadszor mottó a mottó, harmadik a DiákZanza.
Kisvárda, Kőszeg, Debrecen, Sopron — sík és domború, lapos és hegyes, egyszerű és emelkedett. Sokszínűség zanzásítva. Nem tévé, nem web, hanem színház és fesztivál. Színház, ahol énekelnek, kiabálnak, pirosra festik az orrukat, őrjöngenek, taps van és függöny — vagy az nincs —, fény és díszlet — vagy az nincs —. Ha nyár, fesztivál. Zene, szabad terek. Minderről, ahogy ők látják.

Vajas Anna

Egy szem búza, egy szem rozs
Liliomfi,  Nagyváradi  Szigligeti Színház, Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja

Mondhatni, belecsaptak a lecsóba Liliomfiék: a köszöntőbeszédeket követően keménykalapos, piros szivacsorrú, festett arcú bohóc olvas fel Shakespeare-t a Várszínpad szélén, lábát lógatva; ropognak a karakternevek a megszólalások előtt, a szövegrészlet mondatai vontatottan egybefolynak.

Telefon csörren a színpadon, nem tudjuk, mi történhet: a bohóc-forma színész sietve felpattan, érte nyúl, közben szabadkozik, sajnálkozik, hogy nem némította el előadás előtt a mobilt, pedig fontos rész következett volna, kétségbeesve nyomkodja a piros telefont, majd miután sikerült visszautasítania a hívást, megkönnyebbülve hajítja a színpad mellé, és visszatér a drámás kötethez. Értettük a célzást: kitapogattuk készülékeinket a zsebeinkben, táskáinkban.

Felkészült az első felvonás, ezen kívül még lesz hét — nem is igaz, csak kettő. (Szellemfi [Kardos M. Róbert] poénja, bár máskor és kicsit máshogy hangzott el.)

Innentől kezdve szürkére kent, tömött piros karikákkal színezett arcok tűnnek fel, nem engedelmeskedve a klasszikusan szép színpadi smink hagyományának: narancssárga haj, cilinder és szmoking is karakter-kellék. Különös megoldás a színtér kettéosztása: párhuzamosan fut fő esemény és annak kommentálása a többi szereplő — többnyire Szellemfi — által. A színpad és a nézőtér teljes kihasználása közben a karakterek a szerep szerinti néma holtidőben sakkoznak vagy kacagnak társuk megbotlásán.  A Keresztes Attila által rendezett vígjátékban játszik egy furcsa, a fülnek nem megszokott hangzás, a népdal (igazmondásról, búzáról, rozsról és barna leányról), az operett (talán érthető: az 1800-as években népszerű műfajjá lett e könnyed, mézes muzsika) és az opera sajátos, kuszára kotyvasztott keveréke. Rivaldafény, duettek, kánonok — egy ízben lassított csárdás egy poposított népdalra.   

A darab elején Kamilla kisasszony (Csíky Ibolya) az árva Mariskával (Pitz Melinda) szóharcol, annak színészi ambíciói miatt. A leány mennyasszonyi fehérselyem ruhában suhanva szöveget próbál: a teátrumban esett kölcsönös szerelembe a hírhedt és hírneves Liliomfival. Mind a ketten — nevelő és neveltje — fogadni készülnek Mariska gyámját, Professzor Szilvai Tódort (Hajdu Géza), akinek oktatóként használt „rangcíme” bámulatosan sok hosszú latin szószerkezetből áll. Majd mikor idősebb Szilvai gyámleányát a színészi pálya elhagyására szólítja fel, az bokszkesztyűt húz, és hajlított térddel méregeti őt haragosan.     

A címszereplő Liliomfi (Hunyadi István) vibrálóan szőke parókát, napszemüveget, feszülős farmert és fehér inget viselve jelenik meg mint szívtipró teátrista, a „szellemes”, pityókás vándorszínész ökölvívás-mérkőzésekbe illő színpadra konferálását követően: a fényvillózással kísért belépőn megilletődve mosolyog a nézősereg.

A kisasszony — a rózsaszín habcsóknak öltözött Kamilla — Liliomfi iránt érzett rajongó szerelmében kopogtat a fiú ajtaján, lesi a kulcslyukat, szenvedéllyel tesz-vesz a fiatal körül. Hiába: a vándorszínész bár kelletlenül fogadni köteles, viszonozni nem képes a nevelőnő mulatságos és gyengéd érzelmeit. Liliomfi és Mari titkon váltott csókjai szerezhetnek nehéz másodperceket a szemérmesebbeknek, egymás iránt érzett szerelmük viszont nyilvánvaló, punktum.

Telegden, a második felvonás első megmozdulásaiban Riska tehén — kartonból kivágott kétdimenziós állat — bús óbégatása meggyőzi Kányai fogadóst (Szotyori József), hogy ne váljék meg tőle, ez pedig innentől kezdve meg-megakasztja gazdájának indulatos monológjait, örökösen kiújuló „múgásával”. A fogadós többször, erősen tagolva („Erzsi! A RÁNTÁS!”) emlékezteti egy szem lányát a konyhában való maradéktalan helytállásra. Egyúttal megérkeznek a színházi kultúra művelésében megéhező misszionáriusok: fogyasztani kívánnak a készülő kosztból. Kapnak is: nem szívesen, de hitelre.

Ruttkai Éva és Soós Imre hajdani alakítását szórakoztatóra parodizálta a színpadi pár, akinek gesztusai és reakciói szélsőségesen emlékeztettek a Makk Károly rendezte ős-Liliomfi élénk színű világára. Röviden szólva: Erzsi (Gajai Ágnes) igen agresszív, Gyuri (Pál Hunor) vastagkeretes szemüveges, tanulmányait kényszerből félbeszakító, tutyi-mutyi fiatal. Előbbi hatalmas surranóban lép a telegdi jelenetekbe, utóbbinak, a szerelmes paraszthősnek a nevét több ízben angolosan Dzsordzsnak és franciásan Zsorzsnak ejtik a változatokat hitetlenkedve ízlelgető karakterek. Gyuri szerencsétlen alárendeltségére bizonyíték, hogy akárhányszor szólna, reménybeli apósa derekánál fogva az asztal szélére ülteti és szétnyitja lábait: mint férfi a férfival beszélnek egymással. A színpadi géniusz Liliomfi, barátja siralmait hallva — miszerint Erzsike a házasítandó apukák megegyezése folytán a pesti fogadós fiának a felesége kell hogy legyen, az övé pedig nem lehet, tekintet nélkül az ő szívósan bimbózó románcukra — szőke parókájára vöröset húz, körömcipőre cseréli a férfi lábbelit, bársonyszerű, lila kabátot a vállára hajítva eljátssza a határozatlanul makogó Gyuri konkurenciáját, Schwartzot, mint élhetetlen zsarnokot (a porcelánszett darabjait a falhoz löki például), és elhivatottan kivívja Kányai ellenszenvét.   

Ifjabb Schwartz Adolf (Varga Balázs) nevét a hátán lógó tábla jelzi („Schwartz and sons”) — felismerését könnyítendő. Hajatlan feje és búbja szürkére festett, a '20-as évek tengerészsapkáját viseli és néhány számmal kisebb zakót nadrággal, feketés árnyalatban, kerek keretes pápaszeme, a kezében tartott hegedűtok így, együtt, bájos látvány. Hangszere, a fehér húros, a leány, az Erzsike megkéréséhez szükséges: romantikus melódia előzi meg a gépiesen elraccsolt-eldarált szöveget. Fájdalom, hogy az ifjú feltűnése már ingerült lelkiállapotban éri a fogadóst, aki nem érti, hogyan lehet ő Schwartz, ha az már egyszer s mindenkorra megérkezett Telegdre.  

Erzsike értetlenkedő dühöngései közben konyhakést, majd nemzeti szín baltát és stihl fűrészt ragad magához. „Lefegyverző” akcióit azonban füstbe menti apja és párja: kötelet csatolnak a leány ruhájához deréktájban, aki válaszképp népies szitokszókat záporoz artikulálatlanul az anarchikus jelenetben résztvevőkre. A telegdi fogadós hátát két ízben fájón megsebesíti: először a konyhakést, majd a baltát (mivel ez utóbbi piros-fehér-zöld és éles — tehát a harcolásra „haláli” —, kénytelen vagyok arra a fél lábbal sejtetett művészi üzenet-lehetőségre gondolni, hogy a fogadós tulajdonképpen a '48-as-'49-es események közvetve potenciális áldozata) vágja vörös és hajlott hátú édesapja púpjába.

Mint egyszerre két villámcsapás érkezik meg felháborodva, a frakkot és cilindert viselő idősebb Schwartz (Dimény Levente, aki alakításáért az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott különdíjban részesült) az ifjabbikkal, magyarázatot követelve Kányaitól. Ez pedig, akárhányszor kimondja az „Úr" vagy „Uram" megszólításokat, a két osztrák illedelmesen, istenfélő módon megemeli kalapját, és az égre nézve kérdezi: „No de ki beszél az Úrhoz?”  A fogadós összezavarodik az idegtépő szóláson, tudatlanul és vétlenül hibát hibára halmoz a magyarázkodásban, a végére üvölt szakadatlan. A pesti jó barát, zsebóráját a kezében és szemmel tartva sértődötten kijelenti: ettől a bizonyos perctől nincs tegező viszonyban Kányaival. Közben Gyuri és Erzsi lopakodva turbékolnak: a fiú váratlanul — nagy a kavarodás, ki tudja, miért — nőkre szabott hófehér népviseletet ölt.

Az idegek csúf és kimerítő harcának Professzor Szilvai újbóli feltűnése vet véget: fény derül a ravasz csere-szerepekre, az elhallgatott, titkon tervezett esküvőre, s zajosan fékezünk a hiánytalanul boldog végnél. 

Három felvonás alatt a színészek, szerepükből kitekintve, ellágyulva sóhajtják Nagyváradot, mint mindnyájuk — tényleges vagy darabbéli — kedves, gyermekes bölcsőjét, és tisztelettel, figyelmesen idézik Shakespeare-t, mint a színpadi nagyságnak feltétlen, édes világra teremtőjét.    

 „Ó, Isten, Isten! míly unott, üres, / Nyomasztó nékem e világi űzlet! / Phí! rút világ! gyomos kert, mely tenyész, / Hogy magva hulljon; dudva és üszög / Kövér tanyája.”

„Gyuri! Igazat mondj, vagy énekelj  — de igazat!” — hangzik a felszólítás, fogadós Kányai részéről a második felvonásban. Dudvás kert és magja egy kövér tanyán: egy versszak a rozsról (rosszról?) és búzáról. Igazat mondtam, bár énekelhettem is volna. 

Orosz Eleonóra

Székely koktél
Székely Csaba: Bányavirág (rendező: Sebestyén Aba), Yorick Stúdió és a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, Marosvásárhely, XXIV. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Van egy olyan mondás, azt hiszem, miszerint a legnagyobb mocsárban nő a legszebb lótuszvirág. Ebből a sémából kiindulva a legsötétebb bányában is lehetnek virágok? Legalábbis bimbózó virágok, amelyeket itt-ott letörnek és összezúznak a legördülő szikladarabok. A Bányavirág történetéről jut ez az eszembe. Az összes szereplőnek van álma, vannak érzései, de még mielőtt valóban felszínre törnének, maga alá temeti azokat a valóság törmeléke.

 Iván (Viola Gábor) sokat ígérő tervei helyett beteg apját ápolja, féltestvére Ilonka (Nagy Dorottya) a városi életet hagyja maga mögött, és a községbe költözik, hogy segíthessen neki. A falu orvosa Mihály (Bányai Kelemen Barna) belebetegedik a betegeibe, és „hálapálinkába” folytja bánatát. A szomszédok, Illés (Kovács Botond) és felesége Irma (Gulácsi Zsuzsanna) ugyan jómódúak, de egyáltalán nem boldogok egymás mellett. Aztán mi marad, ha már remény nincs? „Hagyományőrzés” tele pálinkáspoharakkal, és egy szakadt népi öltözet, amit csak akkor kell felvenni, ha jön a tévé.

Székely Csaba történetében számomra keveredik Mikszáth és Móricz világa az orosz realizmus tehetetlenségével. Mindannyiuknak megvan a saját tragédiája, teljesen belevesznek az önsajnálatba, és így se magukon, se másokon nem tudnak segíteni. Ez alól Illés öngyilkossága lehet furcsa kivétel. Felesége Ivánt szereti (a tény szinte nyílt titok), ezért ő képes lemondani saját életéről, hogy Irma feloldozást nyerjen. Persze megkérdőjelezhető ez a megoldás, még az előadás végén se derül ki, volt-e értelme halálának. Mihály kijelentése, miszerint elköltözik onnan, okot adhat reményre, de aztán szavai új értelmet nyernek, mikor megtudjuk, hogy ő ebből a világból költözne ki, nemcsak a községből.

Ez az elátkozott hangulat szolgál háttérként az egyébként nevettető dialógusoknak és szituációknak. Bányai Kelemen Barna és Viola Gábor kettőse, ahogy az ablakon át próbálják az asztalon lévő pálinkás üveget elérni, majd kudarcot vallva be is másznak a házba, hatalmas hahotát vált ki. De valahogy mindig ott maradt az a keserű utóíz, mivel végig éreztem a kétségbeesett helyzetük súlyát a vállaimon. Iván beteg apja végig ott feküdt a „másik szobában”, és ez testesítette meg azt a láthatatlan átkot, amit el kell viselniük.

Aztán csak megérkezik a tévé, tényleg felkerül Ivánra a népi ruha, bár a féltestvére által vásárolt „made-in-China” pulóver is, de ezt ráfoghatjuk a globalizációra. Neki is felteszik azt a kérdést, ami végig ott bujkált az előadás egyik fő témájaként: miért van annyi öngyilkosság Székelyföldön? Iván hazudik (saját magának is), hogy fogalma sincs róla, és arról érdeklődik, hogy mikor énekelheti már a népdalt, ami miatt valójában felkeresték őt...

            Az előadás remekül keverte Csehovot az erdélyi mentalitással, bennem furcsán a sajnálatot a röhögőgörccsel... majd az egészet nyakon öntötte egy-két liter házi pálinkával.