Hajdanán, a krízis-korban, nehéz '12-es évben

szeles völgyben élt Giacomo Emilia Romagnában.

Ott játszott a szurtosképű komoly kezű tudósok közt,

ünnepelvén előbukkant Bartók-szvitet, táncjátékot.

Ám a kotta hangfej-bábok játékával nem kecsegtet,

csak tizenkét maszatos folt: borpecsét és tintapacni

rajzolódott ki a könyvben. Tanácstalan búvárarcok

hajoltak a szakadt szélű, szamárfüles palimpszesztre.

Halk moraj tört fel a földből, rázva asztalt, mintha szellem-

járás indult volna meg a fojtott nyárban Taljánföldön,

lengő csillár, omló házfal törte meg az ünnepséget.

Lóhalálban menekültek csapot-papot-táncjátékot

elfeledve mind a súlyos tudományok birtoklói.

Egy akadt, ki ott maradt, ki ujjain a foltokat

hangjegyekké zabolázta, s zongorához térdepelt

(nem ért volna fel különben hangszeréhez csepp keze):

Giacomo volt, a ragazzo, ki olvasni sem tudott.

És csak zenélt, amikor már senki nem hallhatta őt,

futamokat játszott, míg kint roppantak a háztetők.

Sűrű éj lett: holdtalanul ráomlott a kis zenészre,

körbefolyta, mint a láva Etna-kráter forró mélyén.

Emilia Romagnában felizzott a völgylakóknak

ujjain pár ránc a tánchoz, s hull, csak hull a pernye róluk.

Kint álltak a kőesésben mind, kik akkor hátrahagytak

bútort, házat, házastársat biztonságukért cserébe,

mindazt, ami eltalálta életröggel egykor őket,

gőzlő ronggyá változtatva ingüket a forró mellen.

Giacomóra jön a reggel, viharmadár-forgataggal

csapkodja a tenger felől érkező szél. Beleborzong.

Összesöpri a sok mocskos lapot, mit a szél kihordott.

Érkeznek a görög partról őszvidéki, hűvös éjek.