Ridley Scott az Aliennel mítoszt és új műfajt teremtett. A xenomorf űrszörny mészárlása amellett, hogy egy rakás megválaszolatlan kérdést hagyott maga mögött, elsőként ötvözte sikerrel a sci-fit a horrorral. Persze sem a rejtélyek, sem a hidegvérű sorozatgyilkos idegen nem lett volna önmagában elegendő a halhatatlanságoz a mai napig élvezhető látvány, a visszafogott történetvezetés, az egyszerű jellemvonásokra redukált karakterek és az akcióhős figuráját új dimenziókba emelő főszereplő nélkül. Tény azonban, hogy hosszú távon az enigmatikus részletek — elsősorban persze a nyáladzó halálosztó és az ismeretlen űrhajóban talált elefántfejű, később Space Jockey-ra keresztelt lény kiléte — határozták meg a kultusz alakulását, hiszen ezek magukban rejtették a későbbi magyarázat — és így a titkokra oly fogékony fanatikus rajongótábor kialakulásának − lehetőségét. Amit azonban sem a James Cameron megalkotta második, sem a David Fincher rendezte harmadik rész nem aknázott ki (a saga további részeiről ebben a kontextusban nem érdemes szót ejteni). Eredetmítosz helyett csupán lábjegyzetekre futotta az erejükből.

Az Alien-franchise ettől függetlenül elszabadult, ami nem feltétlenül használt a mítosznak: a gyakorlatilag minden formában és felületen eladható lény a várva várt, revelatív Scott-féle folytatás helyett olyan filmekben kompromittálta magát, amelyek jó időre parkolópályára tették a projektet, annak ellenére, hogy a rendező egyre többször hozta szóba, menyire is szeretne újra sci-fit rendezni, ami nem is lehetne más, mint az Alien ötödik része. És mikor már talán senki sem bízott benne, a film megvalósult. A forgatókönyvből ugyan — mint az a kiszivárogtatott információkból kiderült — szinte teljesen kiirtották az alient, cserébe viszont a Space Jockey leleplezését ígérték az alkotók, ami valódi hisztériát indított el a fanatikusok körében: az old-school trailerek megjelenése után sokan már előre az évtized legjobb filmjének kiáltották ki a Prometheust. Ami, ezzel a címmel, az Alienre hajazó, hihetetlen látványvilággal felturbózott előzetesekkel és az elejtett alkotói megjegyzésekből összerakott történet-vázlattal valóban nagy dolognak ígérkezett. A felfokozott elvárások ugyanakkor egy hatalmas bukás lehetőségét is implikálták.

Egyik sem jött be. Mert bár a Prometheus gyenge film, annyira pocsék mégsem lett, hogy ártson az alien-mítosznak.  

Mivel az eredeti formai jegyek erőltetése és újraalkotása miatt elkerülhetetlen az összevetés az Aliennel, nehéz függetleníteni magunkat a megfeleltetésekből következő elvárásoktól, amelyek sokszor félrevihetik az események feldolgozását. Ettől függetlenül, azt hiszem, a Prometheus önmagában, minden parafrázist zárójelbe téve is erőtlen film (talán még rosszabb, mint az a franchise kontextusába ágyazva), amely óhatatlanul is felveti az egyedi alkotáson jócskán túlmutató kérdést: valóban mindent felülírhat a banalitás, ha színes, szagos csomagba rejtjük?

A látványvilágot dicsérő passzusok már-már védőbeszéddé alakítják a filmről írott legtöbb kritikát, mintha csupán ennyi is elég lenne a várva várt megdicsőülésre. Nem mulasztják el persze ostorozni a Prometheus gyengeségeit: a sztori kidolgozatlanságát, a félbehagyott karaktereket, a hiteltelen színészi munkát, az értelmezhetetlen hibákat, a Zs-kategóriás filmeket megszégyenítő drámaiságot, ám mindezeket gondosan elrejtik a valóban bámulatos külsőségek felmagasztalása mögé. A Prometheus vitathatatlanul látványos film. Hatalmas összegeket öltek a bombasztikus megjelenítésbe, a legapróbb részletekig kidolgozott effektek láttán az lehet az érzésünk, hogy a megjelenítés gyakran megalkotássá válik: mintha a nézők köré teremtett világ (nem csak 3D-ben) a saját valóságunk egy tökéletesen felfokozott variációjává lépne elő, amiben a pengeéles kontúrok semmit sem hagynak magyarázat nélkül, nehogy szegény nézőnek kétségei támadjanak saját befogadói képességeit illetően. Ezen a ponton azonban, minden precizitás ellenére, széthullik a film. Ennek magyarázata érdekében térjünk vissza a Prometheus kialakulásának és megalkotásának történetéhez.

Amint a projekt megindulását bejelentették, az alkotók hamar nyilvánvalóvá tették, hogy Scott előzményfilmet rendez majd, amelyben fény derül az alienek eredetére, és bónuszként talán megtudunk valamit a hatalmas, elefántfejű Space Jockey-król is. Ám a konkrét utalásokat lassan száműzték a forgatókönyvből, míg végül egy enigmatikus, az Alienhez csupán lazán köthető alapanyagot kaptak. Ezt sejtették a projektben résztvevők folyamatos, marketing szempontból remekül időzített elszólásai.

A Prometheus végül mégis előzményfilm lett. De nem az alienek, hanem az emberi faj történetének előzménye (sokatmondó, hogy az eredetileg Paradicsom címet viselő film később a görög mitológia lázadó titánjának nevét kapta): robbantgatós-sikoltozós eszmefuttatás a hit és teremtés kérdéséről, amely már felütésével előre vetíti a probléma kidolgozásának mélységét.

Tudósok egy csoportja (középpontban a fajunk eredetének titkát megszállottan kutató párral) több ősi, egymástól hatalmas távolságra (Dél-Amerikától Közép-Ázsiáig) felfedezett ábrán ugyanarra a jelre bukkan, amelyet hevenyészett bolygótérképnek és így a földönkívüli élet bizonyítékának hihet a gyanútlan szemlélő, ám a tudósok hamar eloszlatják a kételyeinket: az ábra nem pusztán térkép, hanem meghívó. De hogy miért éppen meghívó, miért nem tortarecept vagy partitúra, az nem derül ki, és ez nem szándékolt, a film struktúrájából következő titkolózás, egyszerű felszínesség. Ami sajnos a cselekmény előrehaladtával megfelelő kiindulópontnak bizonyul. A Prometheust ugyanis elárasztják a semmivel sem indokolható hibák.

Erre a hanyag munkára talán csak egyetlen dolog adhat magyarázatot, amelynek mentén a film motivációjának ellentmondásai feloldódnak, mégpedig, hogy az alkotókat nem érdekelte más a Noomi Rapace által játszott tudósnő megingathatatlan, sziklaszilárd hitén kívül: hit egy embernél hatalmasabb teremtőben, aki végre értelmet adhat az életnek. Ha elfogadjuk e felszínes filozofémák által ránk kényszerített szerepet, és megpróbálunk azonosulni a válaszokért folytatott eszkatologikus harc bátor katonájával, akkor talán minden gondunk megoldódik, és mire a film végére érünk, észre sem vesszük, hogy mire pazaroltuk az elmúlt két óránkat.

Hogy kétségünk se legyen, milyen pozíciót jelölnek ki az alkotók a néző számára, rögtön a nyitó képsorban kapunk egy rövid kivonatot a film elméleti rendszeréből: egy antropomorf figura egy hatalmas csészealj árnyékában kibaktat egy vízesés mellé (képeslapra illő jelenet), ahol felhörpint egy adag fekete folyadékot, amitől atomjaira, helyesebben DNS-eire hullik, amikből aztán a szemünk láttára kialakul az emberi DNS. Ha ezt összekapcsoljuk a film címével és a Prometheus-monda konzekvenciáival, egyértelművé válik, hogy itt találgatásra nem marad lehetőség. A mindent precízen elrendező szerzők a befogadót együttműködőből egyszerű szórakozóvá minősítik le. 

Ez már csak azért is meglepő, mert a Prometheus − minden fenti kijelentés ellenére − alapvetően a rejtélyekbe kódolt hiányokra épít. Hiszen hiába érkezik meg az expedíciós űrhajó az ábrákon szereplő bolygóra, hiába derül fény a Weyland Corporation által pénzelt utazás valódi céljára, hiába találnak rá hőseink a várva várt magasabb értelemre, és hiába lepleződik le a „tervezők” eredeti szándéka az emberiséggel egy akár szimbolikusnak is tekinthető jelenetben (ahol a látvány tökéletesen felülírja az indokolatlan, ellentmondásoktól és ostobaságoktól hemzsegő részletet), a végső nagy válasz mégsem születik meg. A hit, amely egy megoldással erejét vesztené, megingathatatlannak bizonyul. Ehhez azonban arra van szükség, hogy az előre kijelölt útvonalról senki ne térjen le, kérdésekre, magán-kételyekre, a hivatalostól eltérő véleményekre Scottéknak nincs idejük.

A központi magyarázat megértetése életbevágóan fontos: a látvánnyal gondosan körülbástyázott érthetőség mintha mindent felülírna. Nem számít, hogy a film hemzseg az érthetetlen, gyermeteg hibáktól, hogy indokolatlan jeleneteket pakolnak egymásra, hogy a színészek, a jellemzően egy androidot játszó Michael Fassbender kivételével teljesen súlytalanok — még Noomi Rapace is, aki a hit elszánt harcosaként csupán árnyéka Ripley-nek — és nem számít, hogy a felszínes sztori végül önmagát érvényteleníti, csupán egy dolog érdekes: az érthetőség.

Felsorolni sem érdemes a filmet darabjaira szabdaló ostobaságokat (mindenesetre nem véletlenül árasztották el a netet a Prometheus ellentmondásait szétcincáló nézői reakciók), arról azonban már érdemes szót ejteni, hogy a látványból kibontott centrális értelmezés miként ássa alá az élvezetre kényszerített néző pozícióját.

A Prometheus képtelen megalkotni azt a mitológiát, amelynek felépítésére vállalkozik, és ezt az impotenciát éppen a mindent beborító látvány, a túlzottan is élesre állított lencse leplezi le. A külsőségek abszolutizálása nem hagy helyet a befogadónak a rejtélyek kibontására, más szóval, az effekteket tökélyre fejlesztett alkotók egyetlen dologról feledkeztek el, a virtuális valósággal tökéletesen körbevett néző létfontosságú együttműködéséről, amely nélkül a rejtélyek nem különülhetnek el a megoldástól, és így a felfokozott vizuális élmények üres kísérőjelenséggé válnak.

Az üzenet csak akkor juthat el a nézőhöz, ha a készítők veszik a bátorságot, és értelmes lényként számolnak vele. Ennek hiányában sajnos a Prometheus csupán közhelyek ügyetlen összeollózásának tűnik. Mintha az intelligens tervezés lebutított elméletét keresztezték volna egy felvizezett Däniken-tézissel, írtak hozzá egy pofonegyszerű sztorit, végignézték néhányszor az Alient, és megpróbálták többé-kevésbé helyesen összekötni a szálakat, aztán fogtak néhány zseniális látványtervezőt, felrobbantattak velük egy rakás dolgot, és ezt mint az évtized filmes szenzációját jelentették meg. Kár érte, mert a film lehetőségeit tekintve, akár még az Alienhez méltó alkotás is születhetett volna.