Simon Judit − Karádi Nóra Lilla − Karádi Zsolt
Simon Judit
Nagyváradon született 1956-ban. 1990-től dolgozik a sajtóban. A Bihari Napló helyi napilapnál kezdte a pályáját, majd az Erdély Napló hetilap riportere. 1996-1999 között szabadúszóként dolgozik, többek között interjúkat készít a holocaust túlélőivel Steven Spielberg dokumentumfilmjéhez. 1999-től a Krónika napilap főmunkatársa. 2002-től, a lap megalakulásától az Erdélyi Riport szerkesztője, 2011-től a Riport lap- és könyvkiadó igazgatója. Interjúkat, riportokat, politikai elemzéseket és kommentárokat, színházi írásokat közöl romániai és magyarországi lapokban. A Californiai Állami Egyetem ösztöndíjasa (1995), a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete Nívódíjasa, a Szabad Sajtó Alapítvány Díjazottja (2010). Kötetei: Városkép románokkal és magyarokkal − riport kötet a marosvásárhelyi eseményekről (2000); Halasi Erzsébet − Egy színésznő élete − portré (2011).
Karádi Nóra Lilla
1992-ben született Nyíregyházán. Itt érettségizett 2011-ben. A Debreceni Egyetemen 2015-ben diplomázott romanisztika—francia alapszakon. Tizenöt éve gordonkázik: a Piccoli Archi Ifjúsági Zenekar csellistája. Fotózik; 2016-ban Fotográfus és fotótermék-kereskedő OKJ-szakképesítést szerzett. 2011 őszétől a Móricz Zsigmond Színház előadásait is megörökíti. Cikkei és fényképei megjelentek többek között — a Spanyolnáthán kívül — A Vörös Postakocsi, a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, a Pedagógiai Műhely, a Kelet-Magyarország, a Nyíregyházi Napló, a Kürt-Szó, az Irodalmi Magazin, illetve a Magyar Játékszín és a Móricz Zsigmond Színház honlapján.
Karádi Zsolt
Miskolcon született 1956-ban. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett diplomát 1980-ban. Ekkor került Nyíregyházára. Előbb középiskolában tanított, majd újságíró lett. 1989 óta a Nyíregyházi Főiskolán tanít. Irodalomelméletet, esztétikát, színháztörténetet oktat. PhD-fokozattal rendelkezik. Tanulmányait, kritikáit közölte a Kortárs, a Hitel, az Orpheusz, a Holnap, a Napút, az Új Holnap, az Iskolakultúra, az Új Hegyvidék, a Zempléni Múzsa, a Műút, a Székelyföld, Ághegy, az Agria, a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, a Pedagógiai Műhely, illetve a Spanyolnátha és a Magyar Játékszín. François Gachot-ról szóló könyve 2002-ben, színházi kritikákat tartalmazó kötete 2006-ban jelent meg. Negyven éve fotózik. Jelenleg az infravörös-, valamint a színházi fényképezés vonzza. Több önálló kiállítása volt. Színházi felvételeit közzétette a Criticai Lapok, a Színház, a Magyar Nemzet, A Vörös Postakocsi, a Folk Magazin, a Pedagógiai Műhely, továbbá a Magyar Játékszín és a Spanyolnátha.
SPN könyvek ajánló
Simon Judit − Karádi Nóra Lilla − Karádi Zsolt
Papír a tükörben
Alfred Jarry: Übü király; Kolozsvári Magyar Állami Színház, Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja
A színpad hátterében hatalmas fehér papírtekercs, két oldalon padokon, fehér testtrikóban ülnek a színészek. Mellettük, kezükben régi, ütött-kopott fúvós hangszerek.
Übü papák és Übü mamák várják, hogy sor kerüljön rájuk a játékban. Alain Timar francia rendező előadásában ugyanis hat papa és hat mama váltogatja egymást. Hol győzők, hol legyőzöttek, hol diadalmasak, hol csúszómászók, amint éppen és a játék megkívánja.
A rendező a végsőkig fokozza a komédiázást, mert ez játék, a szereplők a képzelet szülöttei. Játék a hatalomról, a gyarlóságról, kegyetlenségről, felfuvalkodottságról, diktatúráról, pénzről, hamis igazságokról és még hamisabb érzelmekről.
Jerry Shakespeare királydrámai paródiájának szánta az Übü királyt, de a mester szerint a színház mintegy tükröt tart a természetnek. Néha görbe tükröt, olyat, mint Jerry, Timar és a rendkívüli kolozsvári színészek. Olyat, hogy nagyon lehet nevetni, minden képen, figurán, hamis hangon, és mégis, történik ott valami, elhangzik egy mondat, ami miatt a felhőtlen szórakozásba vegyül egy jó adag keserűség.
Fergeteges tempót diktált a rendező, fergeteges tempóban, irigylésre méltó ügyességgel varázsolják magukra a papírjelmezeket színészek, készítik a papírkellékeket, és őszintén játszanak, hogy aztán kilépjenek a jelenetből, leüljenek a kispadra, mert következik a másik pár, másik Übü papa és Übü mama, más személyiségek, más alkatok, ugyanazokkal a célokkal, változatlan jellemtelenségekkel. Nemesből vagy parasztból, polgárból vagy proletárból egyaránt Übü-pár válik. Aki lentről jön, magasabbra tör, talán kegyetlenebb is kicsit, mert retteg, hogy visszazuhanhat a semmibe, amiből a hatalomba, a gazdagságba érkezett.
Egyikük sem veszi észre, egyiküket sem zavarja, teljesen természetes, hogy minden papír, ők maguk papírba burkolt véglények. A pillanat emberkéi, bármikor jöhet és jön más a helyükre, lényeg, hogy addig ők uralkodjanak. A maguk igazsága szerint. Mert „a bal igazság ér annyit, mint a jobb igazság”. A hangszerek hamis hangjai összecsengenek a megnyomorított mondatokkal. Minden hamis az übük világában, a zene, a szó, a tett.
A játék fergetegében az egyik Übü papát alakító színész (Dimény Áron) kilép a szerepéből és közli: nem csinálja ezt tovább. Mert ez embertelen. Ilyen világ nincs, ilyenben nem lehet élni. A többiek rábeszélik, játsszon tovább, de Dimény nagyon csendben, szomorúan végigfekszik a padon. Ő kiszállt. A játék megy tovább, a többi Übü papa és Übü mama nem adja fel. Kell a pénz.
Mi, nézők pedig hasunkat fogjuk a nevetéstől, mert nagyon furcsa lenne elszomorodni a bohóctréfa-sorozaton, úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, hogy rólunk szól ez a játék, a körülöttünk, bennünk élő übükről. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy abban a görbe tükörben mi látszunk, különben ki kellene szállni ebből a játékból, kimenekülni a papírrengetegből, keresni valami szilárdabbat, maradandóbbat, értékesebbet.
Megtapsoljuk a színészeket, megérdemlik, kiemelkedőt alkottak.
Kiballagok a nézőtérről, a szállásomon bekapcsolom a tévét, egy Übü papa szónokol.
Hát kérem, igaza van a jó öreg Shakespeare mesternek: színház az egész világ.
Karádi Nóra Lilla fotói
Karádi Zsolt fotói
