Lüktető fejfájásra ébredek, szememet is alig bírom kinyitni. Nikiék nappalija furcsán idegen a hajnali szürkületben. Valaki hálózsákban aludt a földön, de már elment. Mindenütt szemét, cigarettahamu, üres üvegek. A padlón még felismerhető a gonoszul vigyorgó virág, amelyet valaki ujjal rajzolt a kiszóródott — azaz várjunk csak, már emlékszem, konkrétan széthintett — pirospaprikába.

Mozdulatlanul fekszem, hátha kicselezhetem a fejfájást. Másnaposan fetrengve mindig ebben reménykedem. Néhány áldott percig úgy is tűnik, sikerült felvennem a tökéletes helyzetet — ám aztán újra megtalál a kín.

Hallgatom a konyhából beszűrődő beszélgetést. Ezek még mindig nem feküdtek le?

Felkönyökölve nyúlok az ásványvíz után. Miután ittam, pillantásom megakad a mobilomon. Hátha kerestek! Mondjuk a bipoláris hullámvasút depressziós szakaszaiban nem szokott. A magam melodrámai módján mindig belém nyilall, hogy ezúttal azért hallgat, mert végül mégis megtette. Aztán meg, amikor megint jobbra fordulnak a dolgok, röhögök magamon, hogy ismét bedőltem.

Ahogy vártam, nem hívott, nem is írt — de ez egyszeriben mellékessé válik. Merthogy szürkület ide vagy oda, nem hajnal van. Tizenkét óra negyvenhét perc. Addig bámulom a kijelzőt, míg negyvennyolcra nem vált.

Niki jön be halkan. Ahogy felülök a kihúzott heverőn, épp hogy nem ugrik egyet ijedtében. Oké, ruhában aludtam és gyűrött vagyok, sminkem pedig Jokerére hasonlíthat, de ennyire azért nem vagyok félelmetes!

— Mennyi az idő? — Akaratlanul is suttogok. — Létezik, hogy tényleg elmúlt dél?

— Mindjárt egy. — Niki tekintetében valami különös, alvajáró üresség.

— De akkor...

— Gyere, nézd meg.

Felkászálódom, melléje lépek az ablakhoz. Talpam alatt morzsák ropognak.

Szemem, agyam először be sem fogadja a látványt. Szédülök, szikrák táncolnak előttem. Mintha egymásra rétegezték volna a nappalt és az éjszakát. Különös, tömör sötétség takarja az eget, tölti be a levegőt, homályosítja el a panelházak jól ismert sziluettjeit. A halványsárga napfény túlvilágian szűrődik át e hamufelhőnek tűnő, szakadatlanul nyüzsgő, hullámzó valamin.

— Mi az isten ez?

Akármi is, hangja van. Először nem is hallani, csak érezni, mint valami roppant erejű mágnesességet. Pulzál, akárcsak maga a sötétség, de olyan frekvencián, hogy állandósult, totális morajként, végtelenül felfokozott statikus sercegésként észlelem.

— Lassan két órája tart — mondja Niki.

Nyakam viszketni kezd, fenn a hajtövemnél; odanyúlok megvakarni. Ujjaim valami mozgó dologhoz érnek. Megragadom; a dolog keményen, szúrósan, zizegve küzd a markomban. Ahogy szétnyitom a tenyeremet, jókora, szalmaszínű sáska szökken el róla.

Niki megfeledkezik a helyzetről, a kinn hömpölygő rajról. Szó szerint rövidre zár az agya: azon kezd problémázni, hová tűnt a sáska. Meg kéne fogni, ki kellene...

— Nem számít, hová tűnt — mondom. — Az számít, hogy be tudnak jönni.

Niki reflexből csukná be az ablakot − az azonban nincs nyitva. Még csak bukóra sem. Niki hátrafelé és oldalt lép, a dohányzóasztalhoz, amelyen a csomag cigije hever. Feltehetően ezért jött be. Oda se nézve, még mindig az ablakra tapadó pillantással markolja fel a dobozt, és menekülésszerűen indul vissza a konyhába.

Miközben követem, véletlenül lenézek. Nemcsak morzsák ropognak a talpam alatt.

− Bár nagyjából minden században előfordult jelentős sáskajárás Magyarországon, a sáskák alapesetben ártalmatlanok — magyarázza Dave a konyhában, cigijével gesztikulálva. — Csak a ciripelésüket halljuk nyári estéken, azt hisszük, tücskök, átöleljük a szerelmünket, aki nagyot sóhajt, hogy ez milyen romantikus...

Niki is rágyújt. Mivel a konyhaablakot nem lehet kinyitni, kékes füstködben hunyorgunk. Dave abnormális felajzottsága bizarrul ellenpontozza a Nikiben időzített bombaként ketyegő pánikot. Próbálom elhelyezni magamat a skálán valahová kettőjük közé, de hiába figyelek befelé, semmi nincs, csak a makacs fejfájás.

— De amikor a populáció elér egy bizonyos egyedszámot — folytatja Dave —, a sáskák a zsúfoltságban folyton összedörgölőznek, ingerlik egymás hátsó lábát, pontosabban a rajta levő tüskéket. Az ingerléstől aztán testi átalakuláson mennek keresztül, úgymond vándorló üzemmódba kerülnek, és...

— A többiek? — kérdem.

  Zsófiék három körül léptek le — feleli Niki —, Csücsök meg reggel.

— Elég korán reggel? — bukik ki belőlem.

— Ha nem kómált be szokás szerint valami padon, akkor még hazaérhetett. — Dave elnyomja a cigit. — De igazából nem mindegy?

— Éhes valaki? — lép a hűtőhöz Niki. — Van parizer és sajt.

— Böeee — felelem.

— Inkább a kávét főzzed, amit félórája ígérgetsz — teszi hozzá Dave.

— Legalább egyikőtök mondhatta volna, hogy légyszi...

Ebben a pillanatban minden elsötétül; ami kevés látszott a napból, most az is eltűnik. Niki, ha nem is sikolt éppen, de felnyikkan, sietve felkattintja a mosogató feletti hunyorgó fénycsövet. Az eddiginél sokkal több sáska kopog az ablakon. Talán a szélirány változott meg, az csapta ide ezt a váratlan hullámot.

Dave ámulva hajol az üveghez.

— Aszta! Az ablakkeretet zabálják!

A jégverésszerű zaj percek múltán sem hagy alább. Ez nem a szél, jövök rá, hanem tényleg ennyivel többen lettek. Amit eddig láttunk, csak az előőrs lehetett.

Dave fontosnak tartja megosztani velünk, mi mindennel táplálkoznak a sáskák. Nem csak növényi részekkel ám. Elég felszínesen ismerem őt, ahogy egyébként az összes barátomat, és ahogyan ők is ismernek — azaz valójában nem ismernek — engem; most azonban kristálytisztán látom, milyen lehetett kisfiúnak. Biztosan bogarakat gyűjtött, felgombostűzte és katalogizálta őket. Mohón olvasta Fabre leírását a fürkészdarázslárvákról, amelyek belülről falják fel a hernyót; a mozdulat pedig, amellyel a pók ráront a hálóban vergődő áldozatra, jobban fölizgatta, mint évekkel később a pornó.

— Gond van? — kérdi Dave. Észbe kapok; percek óta bámulom.

— Csak azon agyalok, bírnád-e szusszal és meg tudnál-e dugni mindkettőnket — vágom rá rutinos-reflexes fanyarsággal. — Mint a viccben, a zuhanó repülőn.

— Szóval nőként akartok meghalni? — Nyilván Dave is ismeri a viccet. — Semmi akadálya. Te kimoshatod az ingem, Niki meg a gatyámat.

— Te meg kinyalhatod a seggem — mondja Niki szórakozottan, miközben a kávéfőzővel ügyködik.

Belém hasít, mennyire szeretem ezeket az embereket... és a sajnálat, amiért erre nem jöttem rá hamarabb.

Kinn ritkulás támad a rajban. A rajta áthatoló halvány fény a teljes napfogyatkozást juttatja eszembe, kilencvenkilenc nyarán. Emlékszem, épp csak elkezdtem kinőni korai éveim csillagászati érdeklődését, szorongó, ünnepi izgatottsággal vártam hát a ritka eseményt. Jó előre beszereztük a védőszemüvegeket, én azonban úgy voltam vele, mint mostanában a kotonnal, nem tudtam benne teljesen megbízni; kíváncsiságomon uralkodva csak néha pillantottam áhítattal az egyre sötétebb bronzszínű égre. A nap csorba pöttye a fólián keresztül sokkal kisebb volt, mint vártam, és lényegesen kevésbé drámai látvány. Mégis sokáig rettegtem utána. Mi lesz, ha holnap arra ébredek, hogy megvakultam?

Muszáj fényképeznem. Amíg még tart ez a kis világosság, ez a napfogyatkozásszerű derengés.

A nappaliba lépve próbálok nem körülnézni, nem hallani a karistoló zsongást, de ez lehetetlen. A heverő mellett, a padlón tapogatózom, ahol a telefont hagytam. Közben képtelen vagyok levenni szememet a mindenütt fürtökben mászkáló sáskákról. A padlón is ott nyüzsögnek, összeborzadok az érintésüktől. És én ebben a szobában aludtam! Két órát aludtam úgy, hogy közben folyamatosan szüremlettek befelé!

Ujjaim a mobilra kulcsolódnak. Visszavonulóban szinte bevágom az ajtót.

Dave a mosogatóban turkál, kevésbé koszos poharakat keres, tessék-lássék elöblíti őket. Valahonnan előkerült a vodka maradéka, fél üveg citromízesítésű borzalom; a puszta gondolatától hányinger csiklandozza a garatomat, szám keserű nyállal telik meg. Vajon honnan szedik egyesek ezt a kutyaharapást szőrivel baromságot? Inkább a fotózásra koncentrálok.

— El fog veszni a kép — mondja Dave. — A telefont a földre ejted, és ha nem is törik össze, le fog merülni. Talán tovább bírja, mint mi, de csak néhány órával. Inkább faragni kéne egy kőtáblát. Vagy olyan emlékművet, mint a kérészraj-szobor a Tisza-parton. Nincs véletlenül egy fölös márványtömböd, Niki?

Mivel senki nem nevet a poénján, hát nevet ő maga. Végül a hűtő hidegétől dermedt sajtot kezdi farigcsálni. Hamar rájön azonban, hogy műve semmire nem hasonlít, és úgyis meg fogják enni. Mindent megesznek, amiben nedvesség van.

Nekem nincsenek ilyen aggályaim. Én nem akarok megörökíteni semmit. Én csak tudósítani akarok. Talán Pest is így néz ki — de talán még nem. Hátha fel tudnak készülni, vagy... á, mindegy. Azt akarom, hogy lássa.

— Nagyon szereted ezt a pasit — állapítja meg Niki.

— Épp ez ijeszt halálra. Ilyen eddig nem volt.

— Hát legalább most.

Pitty. A félhomály ellenére egész jó kép. El is küldöm, aztán rögtön pötyögni kezdem hozzá a magyarázó SMS-t.

Ha épp nem tudok mit kezdeni a kezemmel, kényszeresen SMS-ezem. Így volt már azelőtt is, hogy őt megismertem. A különbség annyi, hogy azóta üzeneteimnek nem kell feltétlenül piszkozatban maradniuk.

Közelről a sáska olyan szép, mint egy pillangó. Biztos a klímaváltozás keltette őket életre, a felmelegedés érintette meg a földben századok óta szunnyadó petéket. Mindenesetre vicces: 24 évet éltem le (többé-kevésbé) szegediként anélkül, hogy egyszer is láttam volna tiszavirágzást. Hát most kb. úgy nézhet ki a folyó. Egy séta a töltésen biztos romantikus lenne.

Opciók. Küldés.

Elveszem Dave-től a vodkát, lehajtjuk. Könnybe lábad a szemem. Az ilyen pocsék rövidektől mindig belém hasít, hogy milyen jólesne végre alaposan kisírni magam.