Kietlen térségek sincsenek már, sem kietlen órák.

Ritkán látogatott sínpárok sincsenek már: ráérősen izzadoznak a napban, szellő sem rezdül, ömlik az izzó kánikulai hőség, a tömbsűrű, tapintható szegedi július, be a nyitott harmonikaajtón, fölkúszik a sötétszürke lépcsőkön, megolvasztja a kapaszkodócső kék PVC-burkolatát, remeg a sötétszürke lépcsőn a forróság vetett árnyéka, sehol az ellenjárat — kitérő a tétlen nyári délutánban, a padló alól a légkompresszor felbugyborékol és hortyog a mozzanatlan hőségbe, fűszálak zizegnek a poros közönybe, leszakított plakátcafat szellőz bágyadtan,

   sehol az ellenjárat, a vezetőkar álmosan fényli vissza az égi rézragyogást

   vagy komótosan cammog a kocsi, a fordulóban, a forgózsámoly köralakú lemeze alól olajszag szüremkedik fel, elkeveredve a felforrósodott csuklóvászon szagával: frissen ropog, halkan jajgat a kanyaroknál,

   zöld lámpára kiváró lassúsággal araszol, a vezetőállásban kívánságműsor harsog egy tranzisztoros kisrádióból,

   vagy éjszakai vágtába kapcsol, ilyenkor a telt nyáréj ki-becsapódik a nyitott ablakokon és halvány lámpafény pásztáz a kocsi orrából a feketeségbe — már-már azt mondhatni: pislákol (feketeség sincsen már, sehol a feketeségbe belemártott lámpafények bizonytalan varázsköre az imbolygó lombok vitális sűrűjében) —

   szaladoznak a villamosok, sárgák, szegediek,

   nyaranta ünnepi ábrázatot öltenek, lekerekített orruk méltóságteljesen billeg a kockakövek hullámhegyvölgyein,

   Anya utazik rajtuk, megrakott bevásárlószatyrok a kezében, máskor a kezem fogja,

   várjuk a Szivárvány kitérőtől előkanyargó járatot, este van, a kocsi jóformán kihalt, és a kanyarodónál odabentről látszik az odakint: erőtlen villanykörték hunyorognak tányér alakú műanyagbúrák mögött, mesések, otthoni meghittséget szitálók,

   Anya utazik sárga szegedi villamosokon, villamosozás az élet: szatyrokkal föl, szatyrokkal le, a kezemet fogva

   az óvodáskor valami örökké-távolodó, mondaná Heidegger

   —