Csupán a rossz, szinte semmit se látó bal szemébe bevillanó fehérség keltette fel irántuk a figyelmét, voltaképpen nem is látott semmit játékukból, inkább csak érzékelte a mozgást, valami fehér elmozdulást, olyasmit, mint amikor ezüst csík hasít át a fakuló azúron, és az angyalszárnyak hímpora aranylón kavarog a léghuzatban. Akaratlanul is benézett a szélesre tárt szárazkapun, és szinte elállt a lélegzete: az udvar végén pazar pompában tündöklő neobarokk kastély zárta le a láthatárt. Szégyenlősen lapult az épület, mintha tudatában lenne, hogy semmi keresnivalója nincs a lepusztult városkában, ráadásul szinte rátapad a forgalmas főútra, amelynek hajdani kongótégláit a bitumenes mesterek már évtizedekkel ezelőtt leaszfaltozták. Szerénységében is hivalkodó épület volt. Bizonyára amiatt tűnt egyenesen patetikusnak, mert a kastélyt az utcától és a kíváncsi tekintetektől elzáró épület meg ahhoz képest, hogy a főút mellett állt, a szokásosnál jóval lelakottabb képet nyújtott.

            Alaposan szemügyre vette. Az óriási, kétszárnyú kapu még masszívnak és jó állagúnak tűnt. Hajdanában tárkocsik, magasra púpozott szénás szekerek járhattak rajta keresztül, mert a kaputól jobbra eső főépületbe csak hátulról, az udvar felől vezetett feljáró. Ha a kapu mellett építik, akadályozta volna a forgalmat. A följáró garádicsa omladozott, az ajtó mázolatlan, a redőnyök bizonyára mozdíthatatlanok, és mindenütt hullott a vakolat. Belépett az udvarra, hátra fordult, és feltekintett az épület tetejére. A hódfarkú cserepek alatt megrogytak a lécek, horogfák. A hatalmas, a mai szabványokhoz mérten irgalmatlanul magas lakóépület jobb oldalán folytatódott az épületsor, fénykorában bizonyára takaros cselédlakással, vagy talán túlméretezett nyári konyhával, mellette szocrealista trafóállomást idéző húsfüstölővel, épített grillel, és végül, szinte már a kastélyhoz ragasztva egy bekerített óllal. Bizonyára nem birkát vagy disznót tartottak itt a valamikori lakók, sokkal inkább a fajkutyák idejének mai emlékhelye lehetett az ebek egykori lakhelye.

            A pusztulás kontrasztja az udvar bal oldalát elfoglaló miniatűr franciakert volt. Valaki nagyot álmodott, és meg is valósította elképzelését, ha nem is valódi franciakertet, de barokk sövénylabirintust nevelt a kertből, szobrot is állított belé, aminek mostanra csupán a talapzata áll, szökőkút helyett pedig kerekes kutat telepített kertjébe. Hol lehettek az aranyhalak, jutott eszébe. A kastélyba is csak a sövényből metszett labirintuson keresztül lehetett eljutni. Ahogy nézelődött, rájött, a franciakert egyáltalán nem a pusztulás ellentételezése. Igaz, a buxusokat mintha tegnap metszették volna, a virágágyásokban egyetlen szál gaz se éktelenkedett, a padok viszont csorbák, és az egész udvart temetőszag lengte be. És egyetlen szál pázsit nem nőtt ebben a kertben, vizsgálta az ágyásokat, a rózsatövek környékét, a járdakövek közét, fűnek nyoma se. Csak a halál összetéveszthetetlen szaga...