Nahát, maga ír?
    Meg is jelenteti? Minek?
    Aki ilyen dühös, az menjen ketrecharcosnak, vagy punknak a Széna térre!
    És mi volt előbb?
    A gödör szélének felismeréséből alakult ki a dühe? A tehetetlenségtől — hogy nincs tovább?
    Vagy már a dühtől vakon rohant, véletlenül mégis észrevette, hogy a gödör széléhez ért, még egy lépés és lezuhan, tehát megállt? Megint csak — hogyan tovább?
    De visszatáncolt.
    Legalábbis a címadó, kötetnyitó novella kezdőmondataiból erre lehet következtetni: „A történetek, melyeket esténként magamnak mondok, olykor kifejezetten rémesek, óhatatlanul beszűrődnek újraálmodott nappalaimba, mint méreg a vérbe, ahol az idegen anyag alattomosan szétterül, megváltoztatja az eredeti formát, s ha vissza kell idéznem, már nem tudom, melyik változat volt az igazi, már nem tudom, megtörtént-e, vagy sem."
    Gondolom, ekkor és így kezdett el írni. Ilyenkor mást úgyse nagyon lehet tenni. Ráadásul a  történetek lenni akarnak, és ha akad jelentkező, aki le- és megírja őket, akkor még bármi is előfordulhat.
    Küldetéstudat, vagy valami efféleség kell hozzá, nem igaz?
    Van magában is, bőven, az látszik.
    Mármint abból, ami ebben a Mániákus bibliofíliában van, sok mindenre lehet következtetni. Például szó sincs szórakoztatásról. Ez a könyv, ezek a szövegek nem azért születtek, hogy az olvasójuk remekül érezze magát, hogy kellemesen elgondolkodjon az élet dolgairól.
    Ebben a szöveguniverzumban — nem baj, ugye? — nincs dráma. Mármint nagy és igazi. Mély. Csak kis tragédiák vannak és horror.
    Az emberek egymást eszik és patakokban folyik a vér.
    Jó, igaz, nemcsak ilyenek vannak benne.
    Egyébként pont emiatt én a Hatszáz ember megvendégelését nem lőttem volna el negyedikként. A vége felé, a végére valahogy jobban illett volna, talán együtt a Képzelt ebéddel meg az Egy nap az állomásonnal. De nem biztos.
    Igazságtalan nem akarok lenni, ezért egyrészt mondom, hogy nem akartam az előbb elbagatellizálni a történeteket azzal, hogy csak kis tragédiák vannak. Mindössze arra akartam utalni, hogy hangsúlyosabb a keserűség, a lét elviselhetetlen nehézsége
    Azt is értem, persze, hogy a Goya-kép sem véletlenül van a borítón. Hiszen például a Hatszáz ember megvendégelésének olvasásakor még magasabb — mélyebb, ahogy tetszik — összefüggések is felbukkannak:  „Azt gondoltam: egy éttermi munka mégis más minőséget jelent. A higiéniai körülmények, az apparátus, a kollégák, a kevesebb vendég. Akkor néztem ki ezt a helyet. Elég rendesnek találtam. Megkerestem a főnököt, aki rögtön behívott az irodájába, leültetett, és mindenféle körítés nélkül megkérdezte, hogy hány nap alatt épülök fel egy lábamputálásból? Azt válaszoltam, hogy két nap. Hümmögött, méregetett. Közepes, mondta. És nem is vagyok túl jó húsban. Egyszer csak azt mondja: No, jó! Három hónap próbaidő. Aztán meglátjuk. Délelőtt tízre jöjjek, akkor állítják össze a menüt. És készüljek fel, hogy érzéstelenítés nélkül műtenek az orvosok!"
    Vannak visszafogottabb, sőt, finomabb pillanatok és szövegek. Hullámzik a kötet, és az egyébként (ön)fegyelmezett nyelv is megbokrosodik néha, és némi gabalyodás tapasztalható. De sebaj, hagyjuk a tökéletesség hamis illúzióját másra.
    Összességében mégiscsak vagánynak mondható ez a Mániákus bibliofília. Az is remek, hogy zsebben remekül tartható, és buszon, villamoson és vonaton könnyen előkapható, olvasható. Hogy hangosan felröhögünk, és a többi utas irigykedve nézi a könyv gerincét, valószínűleg nem fog előfordulni, az viszont megtörténhet, hogy elfelejtünk leszállni.
    A valóság helyszínei, szereplői, eseményei és a könyv helyszínei, szereplői, eseményei között helyenként oly erős a hasonlóság, hogy hirtelen új megvilágításba kerül régi bölcsességünk, miszerint jobb félni, mint megijedni.
    Szerintem folytassa, itt-ott még szüttyögjön és piszmogjon határozottabban, aztán büntessen tovább! Ne kímélje se magát, se az olvasót!
    És legközelebb ne táncoljon vissza!