Virágba szédültek a fák;
roskadoznak, s irányba
állnak a könnyű szelek.

Horgonyt fel, kapitány!
Égig emel a tengerfenék.

szárad kezemen a bőr-
egér csapja szét köpenyét
hátul a kertben
Thank You veri a macskát
lenn az uccán
Charlotte tolja a Corday-t---

[Ó, Charlotte! Elmúlik hát,
mi tavaly még érettünk kiáltott;
s mennyire mindegy lesz,
ki ki után sárlott, irigykedett,
zengő szóval itt ki állott,
s ha ott kiáltott? Ott kiáltott…
Kicsiny, begubózott Sárlottik,
Sármtalan Sándorok (Alexander Potyafy)
leszünk végül és utoljára: valamennyien.
Ó, Charlotte, Charlotte, Charlotte.]

---mi meg itt fenn Marat-kodunk
s egyik hülyétől a másikig zavarodunk
(halálig bízva Fortunában,
a hebehurgya riherongyban)

   fel
 ke vert

iszap-
krizantém nyílik
széles betonszarkofágon
néha még lobot vetünk

s szolid csillogáson
szellemességen, e kétes
magunk-nyúzó mesterségen
magunkat ér(t)jük (a) tetten

s a szigorú léleklektor
a plágiumot keskeny
mosollyal bünteti
s respektté tágul orditó szája

az öszvérhajcsárnak a járműparkot ajánlja
s a cinkos; hallgatag dervis, lelki ismereted
mit hónapokra? évekre megbélyegez;

elszáradó levél, egy feladott boríték-
szegmentum: ennyi leszel. Pontosan.

Számológép se kell. Gyors, halálpontos soroban.

meredek út

Hogy s mint zárom a tereket,
nem tudom még, egymásra rontom,

hajszálvonás,
kontúr_____,                                      
korongecset…

a szegélyeknél híg anyagunk
csurran, cseppen – megfolyik,

és gyomrom üreges restjéből kordul fel a múlt,
mi megbocsátható.

És elnagyolt vázlatunkat bemutatjuk,

komoly kritika, allűr, lektűr, bájolgás és időhúzás,
félig-vita is foganna szirupos táptalaján,
ám túlontúl mindegy és ótvarul későre jár…

a bakterház is világgá indul – feszt boncolom litániám

aztán alkonyat gyanánt az erkélyen
bánatpoharak testére vetünk ki rettenetes adót,
szipolyozó, lusta nyelvünkön cikkan a tavalyi csillagfény,
szemünk is magába szívja az éhes düh zamatát

(a csettintést a nyelvre bízza és a fák közül,
koronái alól: az égre: fölmered.)