„Ő (ti. „Gyáva” fn. ü.) akkor sem értette és most sem érti, és kéri, nézzék el neki, de valóban nincs semmilyen elképzelése, feltételezése arról, hogy mindez miféle, esetleg megmagyarázhatatlannak is nevezhető külső erők munkálkodásának eredményeként zajlott le, csak azt érzi, sőt, engedjék meg neki a szót, azt tudja, vagyis hát végeredményben teljesen bizonyos benne, hogy amióta valami listát mutattak neki, olvashatatlan, apró betűkkel teleírt papírokat, egyet-kettőt talán aláírt, ezt nem állítaná teljes meggyőződéssel, de összességében, lényeg a lényeg, miszerint halovány lila fingja sincs róla, hogy most miért lett egyszerre fontos, évtizedekig afféle senkiként élt, könnyű volt hozzászokni, hiszen eleve abba született bele, a természetes névtelenségbe, tehát ha össze akarná foglalni, akkor azt kell mondja, ITT LENNE A MAGYARÁZATNAK AZ IDEJE, mert amúgy könnyen eluralkodhat rajta a kétségbeesés, hogy MIT IS KERES Ő ITT, de ha értelmesen el tudja neki valaki mondani, mi ez az egész, hogy kvázi mindent értsen, hogy végre együtt tudjon működni, mert, úgy látja, a jelenlegi helyzetben ez a legfontosabb, nyilvánvaló, közösen gyorsabban rátalálhatnak a megoldást jelentő ösvényre, bár közhelyszerű tény, utólag nehéz rekonstruálni az akkori szituációt, lényegesen egyszerűbb és könnyebb lett volna, ha már a megfelelő pillanatban, úgymond éppen idejében legalább az elmúlt hat-nyolc órában feltett kérdéseket ismeri, sőt írásos formában a részére bocsátották volna, hiszen tud ő olvasni, továbbmegy, amióta az eszét tudja, kiválóan olvasott, az iskolában a tanárok rendszeresen neki adták az ünnepélyekre szánt szövegrészleteket tartalmazó könyveket, telegépelt, összetűzött ánégyes papírokat, mert kizárólag benne bíztak, az ő páratlan, igaz, akkoriban még kissé ösztönös retorikájában, és ő mindig meghálálta a beléje vetett bizalmat, igen, de nagyon elkalandozott, visszatérne arra a listára, mármint a kérdésekére, arra a kábé tizenöt-húsz kérdésre, ő mindenképpen a lehető leglelkiismeretesebben felkészült volna, ebben így utólag is biztosak lehetnek, elutazása előtt készített volna jegyzeteket, vázlatokat, esetleg terveket, mert hát most, az úgynevezett történtek után, mint az a sokat emlegetett köpönyeg, ugye, mit sem ér, csak a feje fáj egyre jobban, fárad, és – ezt bevallja őszintén – fél, sőt retteg, hogy összezavarodik, és bolondokat beszél, hogy nem tudja, mit mond, mit csinál, és nem lesz tisztában a következményekkel, vagyis hogy kiszolgáltatottja lesz mindenféle szélnek...”