„Olyan nehéz megérteni, hogy előre kérem azt a kurva pénzt???”, ordította Bird haját tépve.
„Olyan nehéz megérteni, hogy ezek sosem fizetnek előre???”, ordította Diz jellegzetes kis baszk sapkáját tépve. „Nem verlek át, apa, tudod, hogy megkapod.”
Az obligát napirend: Bird és Dizzy a lóvén veszekednek. Minden este eljátszák ugyanezt. Bird először behúzott nyakkal, szinte alázatosan odasompolyog Dizhez és a fülébe súg valamit, Dizzy pedig átkarolja a vállát és megpróbálja elmagyarázni neki, hogy már nem divat előre fizetni, és a koncert után úgyis megkapja szépen, és ha jól játszik, a klubvezető biztosan méltányolni fogja egy kis plusszal is. Birdöt ez nem érdekli, neki nem kell baksis, neki a pénze kell, se több, se kevesebb, mint amiben megegyeztek, az viszont azonnal, és ha nem kapja meg, szépen összepakol, és hazamegy. Ekkor Dizzy felhozza az unásig ismertetett érvét, hogy pont ő, Bird tehet róla, hogy újabban koncert után jár a gázsi, mert állandóan balhézik, belövi magát, aztán képtelen játszani, a vendégek meg hoppon maradnak. Általában itt következik a vitának az a pontja, ahol Birdben elpattan valami. Ilyenkor őrjöng, csapkod, tör-zúz, és elküldi a kurva anyjába még a saját kurva anyját is.
Az öltöző ajtaja előtt már hosszú tömött sorban ácsingóznak a hitelezők meg a dílerek kétsoros vagy egysoros, lila vagy bordó, hajszálcsíkos vagy egyszínű, válltöméses, vagy hosszított fazonú öltönyükben, patkányarcukra fölényt és hitelezői keménységet erőltetve, jól tudva azonban, hogy csak a legszerencsésebbeknek esik le valami, hiszen ha Bird mindjárt kéthavi keresményét kapná meg előlegbe, akkor sem tudná mindőjüket kielégíteni.
Néhány perc elteltével, mikor úgy Diz mint Bird szinte az utolsó szál haját is kitépte fejbőréből, Bird hirtelen vált. Arca elkomorul „Hát akkor szevasz, apa, jó mulatást!”, és már kezdi is elpakolni ezüstszínű hangszerét, egy erőteljes mozdulattal kirántja a szaxofon fejét, a fejről a fúvókát, a fúvókáról a nádat, elhelyezi a darabokat a hangszer tokjában, a tok élesen csattan, Bird a kabátját kutatja. Ilyenkor Diz mélyet sóhajt, az ég felé emeli megtört tekintetét, elmormol magában egy néma imát. „Várjál már, apa, nem kell azonnal bekattanni”, és kimegy, átverekszi magát a patkányarcúak hadán, meg a cigarettafüstön, nekitámaszkodik egy ajtófélfának, és rágyújt. Végigszívja cigarettáját, közben dörzsölgeti homlokát, simogatja kis kecskeszakállát, és páratlan változatossággal káromkodik magában. Majd benyúl belső zsebébe, kivesz néhány bankót egy vaskos kötegből, a köteget visszacsúsztatja zsebébe, és vigyori jókedvet mímelve lendületesen beviharzik Bird öltözőjébe. Bird hátradőlve ül egy kényelmetlennek látszó széken, nyakkendője meglazítva, arisztokratikusan cigarettázik és kortyolgatja az üveg whiskey maradékait. Diz elkurjantja magát „Ide kumítsál öreg!” – lobogtatja a bankókat. „Na, most aztán rakd össze azt a csövet, aztán nyomás a színpad. Öt perc!”, és mutatja is az ujjaival: öt perc. Kiviharzik az öltözőből. Tíz évet öregszik.
„Öt perc”, gondolja magában Bird. Nem éppen sok, de éppen elég. Kinéz az ajtón, kifizet egy-két embert, az egyik cserébe átnyújt egy cigarettás dobozt. Ha valóban cigaretta van benne, hát elég drága cigaretta lehet, abból ítélve, mennyi pénzt szurkolt le érte Bird. A többi patkányarcú hőbörög, mire Bird elkezd ordibálni, hogy őt nem lehet sürgetni, meg hogy vele nem lehet így beszélni, mert ő Charlie Bird Parker, az urak pedig egytől egyig ugorjanak el a picsába.
Magára zárja az ajtót, előkotorja szaxofontokja mélyéről a kendőbe csavart kis egységcsomagot, fellépés előtti szertartásának kellékeit, szétteregeti őket, egy elfeketedett kávéskanál, tű, fecskendő, fémöngyújtó (ezt külön becsomagolja mindig, ezt nem használja másra, csak erre, nehogy akkor fogyjon ki, amikor nem kéne), leül foteljébe, ingujj fel, derékszíj elő, erek ki, cigarettásdoboz szét, anyag elő, öngyújtó meg, kanál fel, anyag fecskendőbe, anyag a vérbe, anyag a fejbe, anyag az ujjakba, anyag az ajkakba, ajkak mosolyra.
Diz már dörömböl az ajtón, „Bird, az anyád szentségit, Bird!”, ordít, jajveszékel, dühöng, kérlel, könyörög, fenyeget, kunyerál, utasít, parancsol, mennydörög, Bird pedig végre nyugodt, most már tudja, hogy nem hagyhatja el az ő angyala, érzi, hogy ujjai készen állnak, már érzi is, már most szinte szétveti a zene, érzi, hogy gyűlik, gyülemlik, dagad, dagadozik, nőttön nő, árad és követel, követelőzik, ki akar törni, ki akar jutni a felszínre, elönteni az egész klubot, az egész 52. utcát, egész New York Cityt, bele akar ömleni az Atlanti-óceánba, és ekkor meghallja, hogy a fiúk már neki is kezdtek nélküle, a Hot House témáját vezetik fel éppen, ha siet még elcsípi a téma végét, és ő kezdheti az imprók sorát, így hát kétségbeesetten felpattan, azaz csak fel akar pattanni, mert lábai nem bírják el, nem bírják el őt, a hangszert, melyet már ölébe vett, és idegesen simogatott, nem bírják el őt, a hangszert, a két grillcsirkét, amit magába falt az este folyamán, nem bírják el őt, a hangszert, a két grillcsirkét és a másfél üveg whiskeyt, melyet benyakalt, lábai nem bírják el őt, a hangszert, a két csirkét, a másfél üveg whiskeyt és nem bírják el azt a rengeteg zenét sem, mely megtestesült anyagként vonzza őt a Föld középpontja felé, így hát csak szépen lassan, apránként tápászkodik fel, nehogy kiessen egyensúlyából, megcsapja átható testszaga, belehúz egyet a whiskey maradékába, a whiskey maradéka megdobja a gyomrát, és egy percig mozdulatlanul összpontosít, hogy a két grillcsirke vissza ne köszönjön, kitépi karjából a még mindig ott himbálózó fecskendőt, lehajtja mandzsettáját, felveszi zsíros zakóját, hátrasimítja zsíros haját, kilép az ajtón, kilép a színpadra, két ütemmel szólója előtt, a közönség őrjöng, tapsol, süvölt, hiszen megjött, igen, megjött maga: A KIRÁLY!

***

Bird kirobban a szólóból, Diz átveszi a stafétát, megpróbál rálicitálni, de persze nem megy neki. Birdre nem lehet rálicitálni. Bird elmosolyodik. Hallgatja Dizt. Szereti Dizt. Gyöngyöző, rafinált futamait. Állandó vigyorgását, pedantériáját, eleganciáját, vagányságát. Bird irigyli ezt az állandó vigyorgást, pedantériát, eleganciát és vagányságot. Szalonképes, mégis belevaló. Bird irigyli ezt a szalonképességet, mégis belevalóságot. És isteni zenész. Bird nem irigyli az isteni zenészséget. Hiszen ő is isteni zenész. De Diz saját erejéből jutott ide, ahol most van. Tulajdonképpen Bird is saját erőből küzdötte le magát ide, ahol most van. Megcsapja valami hideg. Ott lenn a gerince tövében megcsapja valami hideg. Nem akarja továbbgondolni ezt az egészet. Játszani akar.
Bird játszani akar. Megint túl sok zene gyülemlett fel benne, le kell vezetnie a túlnyomást, különben szétdurran, mint egy túlfújt luftballon. Már érzi is, ahogy dagad, egyre dagadozik amúgy sem elhanyagolható méretű hasa, a gombok feszülnek rajta, mindjárt elereszt a cérna, a gombok pedig kilőnek, mint megannyi pisztolygolyó. Amikor Diz kiszánkázik őrült futamaiból, Bird leinti a zongoristát, aki szólóra készült. Gyorsan ledaráltatja az unisono témát, közben erőlteti a tempót, hogy vegyék át a többiek is, legyen már vége, de azok nem bírják szuflával. Végre vége a Hot House-nak, Bird kiadja az ukázt: Night in Tunisia. Diz vitatkozna, hogy mégiscsak ő volna itt a főnök, de aztán ráhagyja: tudja, hogy ilyenkor hagyni kell, a közönség kajálja, amikor Bird bepörög. Márpedig Bird bepörög. Meg akar felelni. Túl akar szárnyalni. Be akar bizonyítani. Érdemes akar lenni.
Meg akar felelni a tizenéves, kansasi Charles Christopher Parkernek, aki rövidnadrágosan ácsingózott felfordított szikvizes ládákon, hogy ne csak hallja, lássa is a régi gabonacsűr (akkor már a város egyik legkiválóbb jazzbarlangja) gyomrában egymással párbajozó szaxofonistenségeket. A kis Charles Christopher Parkernek, aki tizenegy évesen kapta meg első, összevissza karcolt, köcsöghangú altszaxiját, melyet anyja vett neki hosszú unszolásra, s melyen azon nyomban nekiállt tülkölni, a szakadék szélére taszítva kedves családját és szomszédjait. Meg akart felelni az immáron hosszúnadrágos Charles Christopher Parkernek, akit már beengedtek a klubba, mert idősebbnek tűnt koránál pelyhedző bajusza miatt, és aki kénytelen volt otthagyni az iskolát, mert ha az ember éjszaka ott csorgatja a nyálát a bűnbarlangban, magába szívva Ben Webster vagy a nagy „Pres”, Lester Young minden egyes hangját, délelőtt ájultan alszik, mint akit fejbe vertek, délutántól estig pedig, mint az őrült, gyakorol a szaxiján, lássuk be, az iskolára, bármennyire szeretné is, nem jut ideje. Ezt a hülye is látja. Annak a Charles Christopher Parkernek is meg akart felelni, aki már tüskésedő állal ott állt maga is a klub színpadán, és megpróbálta utánozni idoljait, több-kevesebb sikerrel, de aki azért biztos volt benne, hogy egykor ő lesz itt a legjobb.
Túl akar szárnyalni mindenkit, embert, istent, ördögöt, trombitást, szaxist, pozaunost, dobost, bőgőst, zongoristát, gitárost, ő maga akart lenni az ember, az isten, az ördög, a trombitás, a szaxis, a pozaunos, a dobos, a bőgős, a zongorista, a gitáros egy személyben. Túl akart szárnyalni minden elképzelhető tempót, technikai kihívást, nehézséget, be akarta építeni az altot saját testébe, hogy olyan természetesen engedelmeskedjenek neki a billentyűk, akár a tüdeje, mely a tudatosság határain kívül munkálkodva, rendre ritmusosan összehúzódik és elernyed. Azért könyörgött, azt kérte, azt szerette volna, azt követelte, azt parancsolta imáiban, hogy adassék meg a tehetség számára, hogy az összes élő szaxofonos tapasztalatát, tehetségét, az összes csillogó fémkorpuszból kiáramló muzsikát egybevéve, egy ember kezébe adva se lehessen őt legyűrni a szaxofonpárbajban, túl akart szárnyalni mindenkit, de nem mindenkit külön-külön, hanem mindenkit egyszerre. Azután pedig azért imádkozott, azért könyörgött, azt kérte, azt szerette volna, azt követelte, azt parancsolta, hogy adassék meg neki a tehetség, hogy végül magát is túlszárnyalja.
Be akar bizonyítani valamit. Igen be akar bizonyítani valamit, ez a legnehezebb. Azt akarja bebizonyítani, hogy őt nem lehet csak úgy leküldeni a placcról? A mai napig szétrobban a dühtől és a szégyentől, amikor visszaemlékszik. Visszaemlékszik arra, amikor Jo Jones, a dobosok nagy öregje leküldött a placcról egy tüskésedő állú sihedert, bizonyos Charlie Parkert, aki fényes szürke, kétsoros öltönyében kiállt a kansasi klub színpadára, és villogó hangszerén kieresztette hangját, és megérezte, hogy ő itt nem lehet másodhegedűs, neki itt főszerepet kell játszania, ezért csak tolta, tolta a szólót, mígnem Jo Jones meg nem unta, és oda nem hajított egy cintányért barátunk lába elé, mondván, most már menjünk a francba, kisfiam. A mai napig szétrobban a dühtől és a szégyentől, mikor visszaemlékszik. Azt akarja bebizonyítani, hogy őt nem lehet csak úgy leküldeni a placcról? Azt akarja bebizonyítani, hogy ez a zene valóban Ő maga, Charlie Bird Parker, senki más? Emlékszik, milyen nehezen ment kezdetben a játék, az istennek sem akart úgy megszólalni, ahogy kellett volna. A tüskésedő állú Charles Christopher Parker már napi nyolc órán át nyúzta hangszerét, amit játszott mégis hemzsegett a gikszerektől. A tüskésedő állú Charles Christopher Parker a kislábujjától a feje búbjáig pattanásig tele volt zenével, de nem tudta kijátszani magából, ezért rákapott először az alkoholra, később a marihuánára, aztán a kokainra. De egy idő után már semmi nem tudta enyhíteni ezt a fájdalmat. Érezte magában a fojtást, és tudta, hogy fojtás alatt nagyobbat robban a gránát. Minden este ott volt valamelyik jazzklubban, figyelt, és cafrangokra akart robbanni attól a muzsikától. Rákapott először az alkoholra, később a marihuánára, aztán a kokainra. De egy idő után már semmi nem tudta enyhíteni ezt a fájdalmat. És akkor megkapta élete első heroin-adagját. Akkor még szippantotta. Megmutatták neki: tip-top kis utcácskákba rendezzük egy névjeggyel vagy kártyával, összecsavarunk egy zöldhasút, és szipppp! És a Megváltó Úr, ím, eljött egy angyal képében. S ekképpen szóla: „Mit kívánsz Charles Christopher Parker?” S Charles Christopher Parker így felele: „Azt kívánom Tőled, azért könyörgök, azt kérem, azt szeretném, azt akarom, azt követelem, azt parancsolom, hogy úgy tudjak játszani a szaxofonon, ahogy a világ összes élő szaxofonosa együttvéve sem tud, és nem is fog tudni sohasem. Azt kívánom Tőled, azért könyörgök, azt kérem, azt szeretném, azt akarom, azt követelem, azt parancsolom, hogy a zeném úgy áradjon, mint a vad folyók Dél-Amerikában, sodorjon el mindent, ami csak útjába kerül, fákat, bokrokat, kutyatetemeket, falvakat, városokat, templomokat, igen, a zeném úgy szóljon, mint a géppuskatűz, hogy leteríthessek vele minden középszerű játékost, a szaxofonomból törjön elő szélvész, dögvész, sáskajárás, tűzeső, jégeső és verje végig egész Kansast, az összes államot, majd az egész világot!” S az Úr Angyala így felele: „OK, baby!” – azzal szertefoszlott a látomás, Charlie pedig előpakolta a hangszerét, kiment a placcra, és akkorát játszott, hogy mindenki lemenekült a színpadról, aztán a nézőtérről is, mindenki futott fejvesztve, mert nem bírtak el ennyi zenét, annyira jó volt, hogy azt lehetetlen volt elviselni, néhány hallgatónak, akik tétováztak, menjenek-ne menjenek, szétrobbant a feje, mint egy sütőtök, amire parasztgyerekek lőnek célba, ezt látván, aki még tartotta magát a teremben, kirohant a többiek után, egy idő múlva azonban már a klub környékén sem lehetett kibírni ép ésszel, hiszen Charlie hangszeréből még mindig üvöltött ez az őrült, eszelős jazz, és mindenki kénytelen volt elhagyni Kansas Cityt, csak a bátrabbak maradtak még egy ideig a város határában hallgatózva, sokukat ott érte a halál. Azt akarja bebizonyítani, hogy ez a zene valóban Ő maga, Charlie Bird Parker, senki más?
Érdemes akar lenni az isteni kegyre, melyben részesült. Hiszen lám, itt van Diz, aki nem lövi magát, nem alkoholizál, mint egy állat, nem kötött szövetséget az Úr Angyalával, mégis úgy adja a bebopot, mint egy félisten. Neki jobbnak kell lennie; mindenkinél jobbnak kell lennie; Dizzynél is jobbnak kell lennie; különben nem lehet érdemes az isteni kegyre, melyben részesült.

***

A játéknak ezen a pontján esett pánikba. Érezte, hogy nem megy elég jól, érezte, hogy Dizzy le fogja játszani a színpadról, ha végre szóhoz engedi jutni. Ezért aztán nem engedte szóhoz jutni. Nagyon cseles... Valamikor mégis abba kell hagyni a szólót. Kezdett teljesen eluralkodni rajta a pánik, Diz ennél sokkal többet tud. És ő, Bird, igen ennél ő is sokkal többet tud. Ki kell, hogy jöjjön belőle! Oldalra sandít, Dizzyn látja a feszültséget, türelmetlen, zizeg, remeg az idegtől, olyan mint egy puskagolyó, mely kilövésre vár, és Bird tudja, ha tényleg kilő, akkor őt találja el, és egy egész estére kiteríti. Egy egész este az rengeteg, nincs annyi ideje, hogy csak úgy elvesztegethessen egy egész estét.
Bird kirohan a szólóból. Diz átveszi a szólót. Bird kirohan a színpadról. Hátrafelé indul, az öltözője felé. Bird liheg, levegő után kapkod, izzad, durva anyagból szabott zakója agresszívan dörzsöli verejtéktől vizes bőrét. Érzi magán, hogy bűzlik, saját bűzétől felfordul a gyomra, felböfög egy keveset a két grillcsirkéből és a másfél üveg whiskey-ből, idegesen visszanyeli, felböfög egy keveset a benne dagadó, dagadozó zenéből, idegesen visszanyeli. Úgy érzi, nem tud egyetlen lépést sem tenni, össze akar roskadni, el akar zuhanni a padlón, ott akar megdögleni, kivárni a halált, kivárni, amíg szétmarcangolja a benne dagadó, dagadozó zene, melyet nem tud kiadni magából, bárhogy küzd is vele. Még inkább aludni akar. Le akar feküdni a padlóra, szaxofonját mellére helyezve, és nem is meghalni, csak úgy csinálni, mint aki meghalt, akkor talán végre békén hagyják, és stikában aludhat egy kicsit.
„Charlie, cicafiú, jól vagy?” – kérdi kitörő szopránján egy alkohol áztatta fehérruhás fekete nő, és már csimpaszkodik is Charlie cicafiú nyakába, aki már amúgy is az összeomlása határán van. Charlie cicafiú ledobja magáról, mint egy rongyot, a nő lezuhan a padlóra, a nő vigyáz: úgy érjen padlót, hogy a kezében lóbált whiskey-s üveg össze ne törjön. Jókedve töretlen marad. Újra rácsimpaszkodik, és már vonszolja is az öltöző irányába, szájával, mint afféle tapadókoronggal szívva rá magát Charlie cicafiú szaxofonízű szájára.
„Mi az istent csinálsz, Penny?” – kérdi Bird, mihelyst partra kászálódik a túláradóan nyálas csóktengerből. „Hoztam neked whiskey-t” – búgja szerelmesen Penny, és vihogva Bird homlokához nyomja az üveget. Bird megkönnyebbül. A kedvenc márkája. Belehúz egyet, hátát a szekrénynek támasztja, elgondolkozik. Szaxofonja még mindig ott lóg a nyakában. Penny lefelé csúszik Bird testén, mint a tűzoltók a krómozott csövön. Félúton megáll. Fogával kezdi bontogatni Bird övét, előcsalja Bird közönyös hímtagját. Mondják Pennyről, hogy ő is legalább akkora virtuóz, mint Bird. Csak neki más a hangszere. De ez a virtuozitás most mit sem ér. Bird még csak észre sem veszi, hogy mi történik vele. Egyre gyülemlik benne a pánik. Vissza kellene mennie, meg kéne nyernie a csatát. Muszáj megnyernie. Egy egész este az rengeteg, nincs annyi ideje, hogy csak úgy elvesztegethessen egy egész estét. Egyre gyülemlik benne a pánik, a lábujjától indul, és kúszik felfelé, megremeg tőle a lábikrája, megremegteti a térdét, már combjánál tart, már ott tart, ahol Penny, a nagy virtuóz munkálkodik, majd még följebb, megugrasztja hatalmas hasát, végül egészen arcáig ér, és teljesen elszürkül tőle.
Bird ellöki magától Pennyt, a virtuóz játékost, kinyitja a szekrényt, és beleokádja feneketlen gyomrának tartalmát, a két grillcsirkét, a másfél üveg whiskey-t. Egy percre megkönnyebbül, de máris érzi, hogy ez kevés. Még mindig tele van. Tele van! Muszáj kiürítenie magát. Belehúz az üvegbe, vadul öblöget, fél kézzel gombolkozik. Bezárja a szekrényt, szemben állva nekitámaszkodik, majd egy váratlan gyorsaságú mozdulattal nekicsapja kőkemény fejét. A szekrényajtó beszakad. Kiviharzik az öltözőből. A virtuóz Penny pedig ott marad, még mindig a földön ülve, fenékre esve, és döbbent részegséggel nézeget maga köré.
A Világ Legnagyobb Szaxofonosa a színpad felé veszi az irányt. A közönség megtapsolja a Világ Legnagyobb Szaxofonosát. A Világ Legnagyobb Szaxofonosa kiadja az ukázt: Ornithology. Diz vitatkozna, hogy mégiscsak ő volna itt a főnök, de aztán ráhagyja: tudja, hogy ilyenkor hagyni kell, a közönség kajálja, amikor Bird bepörög. Márpedig Bird bepörög. A Világ Legnagyobb Szaxofonosa aznap este, mint minden este, és még sok estén át újra meg újra: csodát művel.

***

Az öltöző homályában, az egyik sarokban, harsány hányásszagtól övezve üldögél egy ősöreg, részeg vénember, a harmincéves Charlie „Bird” Parker. Nyitott szemmel bóbiskol, ólomsúlyú fejét mellére ejtve, nyitott szeméből süt a fájdalom. Az öltöző homályában, az egyik sarokban ülő, harsány hányásszagtól övezett ősöreg, részeg vénemberek fájdalma. Ez a fájdalom fáj tehát, de legalább nem őrjít meg. Ez nyugodt, csendes fájdalom, szinte már édes fájdalom ahhoz képest, amely ezelőtt még vagy fél órával is kínozta. Finom ez a fájdalom, mert üres. Ahogy Bird feje is üres, akár egy templom nagyságú hangár, melyből kirepült az összes repülő.
Diz lép be az öltözőbe, felkattintja a villanyt, ekkor válik láthatóvá a fintor, melyre a szobában terjengő hányásszag rántotta vonásait. Diz most nem kitörő, nem vigyori, nem jókedvű, nem gondtalan és nem laza. Diz most tétova, fáradt, rosszkedvű, gondterhes és feszült. Odamegy a feltápászkodó Birdhöz, átöleli, és reszelős hangján fülébe súgja: „Na látod, apa, Te vagy a legjobb.” Mind a ketten rázkódnak; a nevetéstől-e vagy a sírástól: ki tudja? „Odakúrtad nekik, apa, csodát műveltél.”
Így álldogálnak egy darabig, közben Bird sunyin kiemeli Diz tárcáját zakójának zsebéből és saját zsebébe teszi. Dizzy megveregeti Bird hátát, majd váratlanul elmosolyodva, az ajtó felé indultában, a zenekarvezető határozottságával így szól: „Aztán holnap, apa, holnap pontos legyél, értem?” – és már be is csapja maga mögött az ajtót. Bird válaszul biccent neki, de ezt Diz már nem láthatja, majd visszarogy a székére.
Rágyújt egy cigarettára, és csak néz maga elé. Zsebéből előkotorja Diz tárcáját. Nyitogatja, nézegeti, nem talál benne semmit, egy cetli kivételével, melyen Diz betűivel ez áll: „NEM NYERT!”

***

„Olyan nehéz megérteni, hogy előre kérem azt a kurva pénzt???”, ordította Bird haját tépve.
„Olyan nehéz megérteni, hogy ezek sosem fizetnek előre???”, ordította Diz jellegzetes kis baszk sapkáját tépve. „Nem verlek át, apa, tudod, hogy megkapod.”
Az obligát napirend: Bird és Dizzy a lóvén veszekednek. Birdben elpattan valami. Ilyenkor őrjöng, csapkod, tör-zúz, és elküldi a kurva anyjába még a saját kurva anyját is.
Bird hirtelen vált. Arca elkomorul „Hát akkor szevasz, apa, jó mulatást!”, és már kezdi is elpakolni ezüstszínű hangszerét, egy erőteljes mozdulattal kirántja a szaxofon fejét, a fejről a fúvókát, a fúvókáról a nádat, elhelyezi a darabokat a hangszer tokjában, a tok élesen csattan, Bird a kabátját kutatja. Ilyenkor Diz mélyet sóhajt, az ég felé emeli megtört tekintetét, elmormol magában egy néma imát. „Várjál már, apa, nem kell azonnal bekattanni”, és kimegy, átverekszi magát a patkányarcúak hadán, meg a cigarettafüstön, nekitámaszkodik egy ajtófélfának, és rágyújt. Végigszívja cigarettáját, közben dörzsölgeti homlokát, simogatja kis kecskeszakállát, és páratlan változatossággal káromkodik magában. Majd benyúl belső zsebébe, kivesz néhány bankót egy vaskos kötegből, a köteget visszacsúsztatja zsebébe, és vigyori jókedvet mímelve lendületesen beviharzik Bird öltözőjébe. Bird hátradőlve ül egy kényelmetlennek látszó széken, nyakkendője meglazítva, arisztokratikusan cigarettázik és kortyolgatja az üveg whiskey maradékait. Diz elkurjantja magát „Ide kumítsál öreg! – lobogtatja a bankókat. „Na, most aztán rakd össze azt a csövet, aztán nyomás a színpad. Öt perc!”, és mutatja is az ujjaival: öt perc.
Magára zárja az ajtót, előkotorja szaxofontokja mélyéről a kendőbe csavart kis egységcsomagot, fellépés előtti szertartásának kellékeit, szétteregeti őket, egy elfeketedett kávéskanál, tű, fecskendő, fémöngyújtó (ezt külön becsomagolja mindig, ezt nem használja másra, csak erre, nehogy akkor fogyjon ki, amikor nem kéne), leül foteljébe, ingujj fel, derékszíj elő, erek ki, cigarettásdoboz szét, anyag elő, öngyújtó meg, kanál fel, anyag fecskendőbe, anyag a vérbe, anyag a fejbe, anyag az ujjakba, anyag az ajkakba, ajkak mosolyra.
Bird játszani akar. Megint túl sok zene gyülemlett fel benne, le kell vezetnie a túlnyomást, különben szétdurran, mint egy túlfújt luftballon. Már érzi is, ahogy dagad, egyre dagadozik amúgy sem elhanyagolható méretű hasa, a gombok feszülnek rajta, mindjárt elereszt a cérna, a gombok pedig kilőnek, mint megannyi pisztolygolyó. Amikor Diz kiszánkázik őrült futamaiból, Bird leinti a zongoristát, aki szólóra készült. Gyorsan ledaráltatja az unisono témát, közben erőlteti a tempót, hogy vegyék át a többiek is, legyen már vége, de azok nem bírják szuflával. Végre vége a Hot House-nak, Bird kiadja az ukázt: Night in Tunisia. Diz vitatkozna, hogy mégiscsak ő volna itt a főnök, de aztán ráhagyja: tudja, hogy ilyenkor hagyni kell, a közönség kajálja, amikor Bird bepörög.
Márpedig Bird bepörög.
Érezte, hogy nem megy elég jól, érezte, hogy Dizzy le fogja játszani a színpadról, ha végre szóhoz engedi jutni. Ezért aztán nem engedte szóhoz jutni. Nagyon cseles... Valamikor mégis abba kell hagyni a szólót. Kezdett teljesen eluralkodni rajta a pánik, Diz ennél sokkal többet tud. És ő, Bird, igen ennél ő is sokkal többet tud. Ki kell, hogy jöjjön belőle! Oldalra sandít, Dizzyn látja a feszültséget, türelmetlen, zizeg, remeg az idegtől, olyan mint egy puskagolyó, mely kilövésre vár, és Bird tudja, ha tényleg kilő, akkor őt találja el, és egy egész estére kiteríti. Egy egész este az rengeteg, nincs annyi ideje, hogy csak úgy elvesztegethessen egy egész estét.
Bird kirohan a szólóból. Diz átveszi a szólót. Bird kirohan a színpadról. Hátrafelé indul, az öltözője felé. Bird liheg, levegő után kapkod, izzad, durva anyagból szabott zakója agresszívan dörzsöli verejtéktől vizes bőrét. „Charlie, cicafiú, jól vagy?” – kérdi kitörő szopránján egy alkohol áztatta fehérruhás fekete nő, és már csúszik is lefelé Bird testén, mint a tűzoltók a krómozott csövön. Félúton megáll. Fogával kezdi bontogatni Bird övét, előcsalja Bird közönyös hímtagját. Mondják Pennyről, hogy ő is legalább akkora virtuóz, mint Bird. Csak neki más a hangszere. Bird ellöki magától a virtuóz játékost, kinyitja a szekrényt, és beleokádja feneketlen gyomrának tartalmát, a két grillcsirkét, a másfél üveg whiskey-t.
A Világ Legnagyobb Szaxofonosa a színpad felé veszi az irányt. A közönség megtapsolja a Világ Legnagyobb Szaxofonosát. A Világ Legnagyobb Szaxofonosa kiadja az ukázt: Ornithology. Diz vitatkozna, hogy mégiscsak ő volna itt a főnök, de aztán ráhagyja: tudja, hogy ilyenkor hagyni kell, a közönség kajálja, amikor Bird bepörög. Márpedig Bird bepörög. A Világ Legnagyobb Szaxofonosa aznap este, mint minden este, és még sok estén át újra meg újra: csodát művel.
Diz lép be az öltözőbe, felkattintja a villanyt. Odamegy a feltápászkodó Birdhöz, átöleli, és reszelős hangján fülébe súgja: „Na látod, apa, Te vagy a legjobb.” Így álldogálnak egy darabig, közben Bird sunyin kiemeli Diz tárcáját zakójának zsebéből és saját zsebébe teszi. Diz kimegy. Rágyújt egy cigarettára, és csak néz maga elé. Zsebéből előkotorja Diz tárcáját. Nyitogatja, nézegeti, nem talál benne semmit, egy cetli kivételével, melyen Diz betűivel ez áll: „NEM NYERT!”

***

„Olyan nehéz megérteni, hogy előre kérem azt a kurva pénzt???”, ordította Bird haját tépve.
„Olyan nehéz megérteni, hogy ezek sosem fizetnek előre???”, ordította Diz jellegzetes kis baszk sapkáját tépve.
Bird leül foteljébe, ingujj fel, derékszíj elő, erek ki, cigarettásdoboz szét, anyag elő, öngyújtó meg, kanál fel, anyag fecskendőbe, anyag a vérbe, anyag a fejbe, anyag az ujjakba, anyag az ajkakba, ajkak mosolyra. Bird kiadja az ukázt: Night in Tunisia. Diz vitatkozna, hogy mégiscsak ő volna itt a főnök, de aztán ráhagyja: tudja, hogy ilyenkor hagyni kell, a közönség kajálja, amikor Bird bepörög.
Márpedig Bird bepörög.
Oldalra sandít, Dizzyn látja a feszültséget, türelmetlen, zizeg, remeg az idegtől, olyan mint egy puskagolyó, mely kilövésre vár, és Bird tudja, ha tényleg kilő, akkor őt találja el, és egy egész estére kiteríti. Egy egész este az rengeteg, nincs annyi ideje, hogy csak úgy elvesztegethessen egy egész estét.
Bird kirohan a szólóból. Diz átveszi a szólót. Bird kirohan a színpadról. Hátrafelé indul, az öltözője felé.
„Charlie, cicafiú, jól vagy?” – kérdi kitörő szopránján egy alkohol áztatta fehérruhás fekete nő, és már csúszik is lefelé Bird testén. Bird ellöki magától a virtuóz játékost, kinyitja a szekrényt, és beleokádja feneketlen gyomrának tartalmát, a két grillcsirkét, a másfél üveg whiskey-t.
Bird bepörög. A Világ Legnagyobb Szaxofonosa aznap este, mint minden este, és még sok estén át újra meg újra: csodát művel. Diz lép be az öltözőbe, felkattintja a villanyt. Odamegy a feltápászkodó Birdhöz, átöleli.
Bird sunyin kiemeli Diz tárcáját zakójának zsebéből és saját zsebébe teszi. Diz kimegy.
Rágyújt egy cigarettára, és csak néz maga elé. Zsebéből előkotorja Diz tárcáját. Nyitogatja, nézegeti, kitöröl egy könnycseppet a szeméből, nem talál benne semmit, egy cetli kivételével, melyen Diz betűivel ez áll: „NEM NYERT!”

***

A kórboncnok orrát vakargatva állt a felnyitott holttest mellett. A tüdő: rongyosra dohányzott, szénfekete. A máj: egészségtelenül nagy és duzzadt, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna. A kórboncnok tanácstalan, megnézi a kórlapot: „Név: Parker, Charles Christopher, nem: ffi, életkor: 35, stb.” Vakargatja orrát, majd kiszól a nővérnek: „Legyen szíves utána nézni ennek a férfinak. Kizárt, hogy harmincöt éves lenne. Sokkal inkább ötvenhárom. Szerintem valamit elírtak.” A nővér eltrappolt, a kórboncnok pedig felhúzta a gumikesztyűt, és tovább matatott a felnyitott, püffedt testben.

***

Diz lép be az öltözőbe, felkattintja a villanyt. Odamegy a feltápászkodó Birdhöz, átöleli.
Bird sunyin kiemeli Diz tárcáját zakójának zsebéből és saját zsebébe teszi. Diz kimegy.
Rágyújt egy cigarettára, és csak néz maga elé. Zsebéből előkotorja Diz tárcáját. Nyitogatja, nézegeti, kitöröl egy könnycseppet a szeméből, nem talál benne semmit, egy cetli kivételével, melyen Diz betűivel ez áll: „NEM NYERT!”

***