ÉPPEN HÚSZ ÉVE, hogy

Megmondtam a libának, cigánypecsenyét csinálok belőle. Szőke, karcsú, okos, illatos pinával felszerelt, a kíváncsibb fajtából. Magyar és történelem, húsz meg egy kicsi. Pedig akkoriban kimondottan tartózkodtam a szőke, karcsú, okos és illatos pinájú libáktól, akik követelőznek, akik azzal kezdenek és zárnak, hogy a neked, mármint nekem, kötelezettségeid vannak a világban. Na ja, volt már vagy három éhes gyerek akkor. De itt történelmi kötelezettségről volt szó, mármint: ki kell verni az oroszokat a gyönyörű magyar hazából.

Megmondtam neki, hogy a bor, amit iszik, orosz tankmosó benzinből van, minthogy lerakat volnék, tankmosó benzin lerakata a tizenhatos kőnél, akkor is tankmosó benzin árában veszem meg, ha véletlenül rendes benzint cipelnek át nyakig a sárban a kukoricaföldön; nyolcvan fillért, egy forintot adok literéért, kettőért, kettőhúszért adom tovább (még van fillér a Kádár-rendszer utolsó pillanataiban).

Megmondtam ott az estében, a drága és szépséges ifjak el ne hajtsák az oroszokat hirtelen haragjukban, mert legalább kétezer forinttól esek el havonta, mert aztán jól nézek ki. Húsz éve kétszer ezer forint súlyosan kétszer ezer forint volt.

Megmondtam, szarok azokra a kötelezettségekre, amit ő kötelezettségnek gondol, van nekem feladatom, arra senki ne figyelmeztessen, mert megharapom a seggét, főleg, ha nőnemű.

Megmondtam neki azt is, hogy divatból ne ugráljon, csak akkor, ha komolyan gondolja, de – kérdezem én - mit gondolhat komolyan egy huszonéves, szőke, karcsú, nagymellű, illatos pinájú nő? Húsz éve az a menő, amint három ifjú értelmiségi leül egy üveg bor köré, hogy fel kell emelni az elmaradottakat, az elnyomottakat, a szegényeket, a nyomorultakat.
Egyetemisták között még vadabb az elhivatottság, hogy kiemeljék a kiemelendőket. Kérdeztem szerényen, látott-e már élő cigányt, látott-e cigánytelepet élőben, olvasott-e Csalog Zsoltot élőben (Csalog nagyon népszerű forradalmi körökben), mert én éltem köztük, ettem a főztjüket, szagoltam a füstöt, nyaltam a szám a gyönyörű, feszesen barna cigánylányok láttán.

Megmondtam neki, holnap úgyis menek kifelé a tizenhatos kőhöz, kötelezettség (ne figyelmeztess, liba, tudom!), készítek neki olyan eredeti, hiteles, cigányéletből merített hústalan lacsaut, hogy amíg él el nem felejti, és persze megmutatom neki a Vörös Hadsereg benzinlerakatát, az orosz kiskatonákat, akik egy része kárpátaljai, magyar nemzetiségű orosz katona, kérdezzen csak tőlük, nem árt, ha okosodik. Azt nem mondtam meg, miért is tettem volna, amellett hogy akartam, okosodjon oroszból, cigányból, mert az soha nem árt, ha az ember lánya okosodik abból, amitől függ, de tapasztalatot is szerezhet az enyémből, mert az se árt meg, ha a tapasztalat gyarapodik afelé orientálva, amiből az élet áll a forradalmi lendület elmúltával: a farok és gazdája.

Megmondtam neki, az Engels térről induljon (még létezik Engels téri buszpályaudvar, a majdani Nemzeti Gödör helyszíne, az Erzsébet tér), és a tizenhatos kőnél mosolyogjon a buszsofőrre, hogy álljon meg, mert nem lesz hivatalos megálló; gyalogolhat visszafelé három kilométert, így tett, mosolygott, ha gusztusos, kíváncsi és adakozó természetű huszonkét éves nő volnék, nem volna gondom ma se, hehe.

Megmondtam magamnak, amikor láttam bőrszütyőjével ballagni a bekötőúton, nincs hová kapkodni: szombat reggeltől hétfő reggelig az ember nem kapkod, nem idegeskedik, nem iparkodik, két teljes nap az negyvennyolc óra, jut idő mindenre.

Megmondtam a kollégámnak, aki kocsival kiszalad és eltűnik, hogy jó darab húsos szalonna, kiló hagyma, zöldpaprika, paradicsom, krumpli, pirospaprika, csöves erőspaprika, liszt, 2 dkg disznózsír, a cigányételekhez, a hústalanhoz; hús van persze, a hús egy kétnapos torna alapfeltétele.

(Történelmietlen magánmegjegyzés: a 16. kő nevű hely - Szentendre és Békásmegyer közt - túl azon, hogy az általam megismert világ egyik legmegkapóbb szelete, tavak, füzek, nyárfák, fenyőliget, faház, csodálatos étkező faasztal és fapadok, ember se közel, se távol, úszni lehet, pucérkodni, vizsgálni a darazsakat, a méheket a pázsitszerűen nevelt lóherére terített kockás plédről, de vizsgálhatók a léha bárányfelhők az égen, a néma csíkot húzva meg-megcsillanó repülőgépek; vizsgálható ezen túl a szolidan szétnyitott combok közül a napba néző pina, aki némi harmathalovány fúvogatás és nyelvhegyilletés után maga is meg-megcsillan, s a csillogás még szebbé teszi, mint amilyen eleve.)

Megmondtam, készítek lacsaut: a paprikát karikákra, a paradicsomot négyfelé-hatfelé, a krumplit egészen apró kockákra vágom, sűríti a lacsaut; a szalonnákat kisütöm, kiszedem, a megmaradt zsíron aranysárgára pirítom a hagymakockákat; rá az édes pirospaprika, erre a felkarikázott paprika, a paradicsom, a krumpli, só, vissza belé a félig sült szalonnakockák, és lefedve puhára párolom, adok neki annyi csöves erőset, amennyit, itt most alig, egy forradalmian szőke és illatos leánka nem nagyseggű veres íróvadász próbamaca az alkonyi kocsmából.

Megmondtam azt is, nem kenyérrel esszük, leszesz vakarcs: liszt, só, víz vagy tej, de a legjobb az aludttej írója, kevés disznózsír: az adalékokból tésztát gyúrtam odakint a csodaasztalon, szélcsend és gyönyörűség (se azóta, se azelőtt nem gyúrtam tésztát, mondom most az őszintét). A kész, sima matériát négyfelé szedem, ellapítom, mint a lepényt, és miután a lacsau elkészült az edényt leszedtem, megnyújtva három lángot föléhelyezem a fémlapot, s rajta mindkét oldalát sötétbarnára sütöm. A lacsau edénye addig félrehúzva, hogy ne hűljön ki. Végeredmény: lapostányér, kés, villa, lepény, megpakolva cigánylecsóval, ülünk, nézzük egymást, a fecskék villannak, az árnyék odaér az asztalhoz, eszünk, szép az élet.

Megmondtam, hogy éjszaka érkezik a Vörös Hadsereg, érkezett a teli kannákkal, kifizettem őket, beszélgetett velük, okosodott; előszedtem a Vörös Hadseregben rendszeresített tartalék ágyneműt, elfértünk jól, két ember jól elfér, ha bizonyos helyfoglaló kitüremkedések megszűnnek helyet foglalni a légköbméterből, tapasztalatot szerzett, erről volt szó, ezt ígértem.

Megmondtam, bár nem tudtam előre, hogy így lesz: soha többé nem volt kérdés az elkövetkezendő hat hónapban – fél év ebben az időszakban a bevett mértékegység, ha az ember nem akar semmit a másiktól, csak amit akar, gyakran fél év is sok -, soha szóba nem kerültek forradalmi tervek. Velem nem lehet forradalmat csinálni, mert lemegyek horgászni a tóra, viszek egy kis vodkát, sört.

Már ekkor megmondtam, pedig fele annyi eszem nem volt, mint ma (süthetem, hogy több van felével, az is kevés), hogy a dolog ártatlan szépsége soha nem fedi a teljes valóságot. A forradalmi hevület egyéb lehetőség híján mozog a legnyilvánvalóbb irányokba (Oroszok haza!; Mentsük meg a megmentendőket!). Amint lehetőség adódik, a tűz, a harcos lendület azonnal átkonvertálja magát, itt, mint látható, egy közvetlenebb, gyakorlatiasabb, azonnal kifizetődő-kielégítő formációba. Olyan szexbe, amely egyféle metafizikai dualizmus: olyan negyvennyolc óra, amelyben csak az van. Érintés & érintés. Meg totyogás, szöszölés, szódakészítés, ételkotyvasztás, égnézés, tehát muzikálisan kitölteni a köztes időt, azt a keveset, nem lehangolódni, nem lehangolni a másikat.

Megmondtam előre, hogy „most egy darabig nem csinálsz forradalmat”. Nem csinált. A következő negyvennyolc órák, szombatok-vasárnapok a 16. kőnél kevésbé líraiak és kanonizálhatók az új hús észtvesztő varázsa nélkül. És persze az se történt meg soha többé, hogy két napig le ne mostam volna a bajuszt, hogy bármikor csak úgy odacsücsörítve felidézhessem ezt az új, különös, soha nem érzett illatot, a vanília, a mandula, a virágzó hársallé és a női vágy bódító keverékét.