ESŐ

Nézz ki az ablakon. Néha megtörténik.
Valaki belép az ajtón. Asztalhoz ül.
A hegyekből lejön a vadász, és beszélni kezd,
a világítótorony vak őre pedig, aki sosem látta,
csak hallgatta a tengert, váratlanul a vízre mutat.
Valahol egy erdő ilyenkor hirtelen megöregszik.
Nézz ki az ablakon. Otthonodnak képzelted
ezt a mozdulatlan, kicsi várost, és most
még sincs senki, aki felolvasná neked a mesét
a legkisebb fiúról, aki lakott a szobában,
amit boldogságnak hívtak. Nézz ki az ablakon.
Van valami ezekben a hosszúujjú esőkben.

VISSZATEKERNI EGY VIDEÓKAZETTÁT

Így kezdődik. Egy kisfiú szalad a csúszda
felé, az ivóban az utolsó vendég a poharáért nyúl.
Egy elgázolt galamb vergődik a járdán, rám néz.
A bőrömnek nem tesz jót a sötét, a jósnőt mégis
minden éjjel meglátogatom. Szeretem, amikor
tenyerem a kezébe veszi. Hasonlít rád. A tükörbe
utána nem merek belenézni, forgolódom
az ágyban, lerúgom a párnát. És mikor elaludnék,
a falak beszélni kezdenek – hallgatom történeteinket.

KÖNYÖRTELEN

Nem volt fölösleges. Ne hidd, hogy
bármit is megbántam. Megérte az
a kézfogás, és jó volt néha görbe botra
támaszkodni. Megérte hallgatózni,
jó volt mélyhűtött dinnyét enni ebédre,
pálinkát inni hajnali disznóvágáson.

Egyetlen mondatra vágyom még.
Egyetlen mondatra, ami megnyugtat.
Amit nem értek. „A vetítés ideje alatt
kerékpárőrzést biztosítunk a Bunuel
folyosó végén." Valami ilyesmire,
pedig két éve már, hogy nem biciklizem.