+_mondás
Láng Eszter
Képzőművészeti díjai: XII. Nemzetközi Miniatűr Kiállítás különdíja, Kaposvár, (2007); INTERCOMA (International Convention of Modern Arts) díja nemzetközi képzőművészeti tevékenységéért, Stuttgart (2008); Emlékplakett kimagasló munkájáért (100 éves a Nőnap), Budapest (2008); Elismerő Oklevél, Szabadka (Subotica, Szerbia, 2008); Elismerő Oklevél, Bácskossuthfalva (Stara Moravica, Szerbia, 2009). A Miskolc KapuCíner című antológia szerzője.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Láng Eszter
Megmondom magamat
megmondom magamat nektek
amiért nem pofoztam fel magamat
pedig megérdemeltem volna magamtól
ezt a pofont azért mert elhittem sokáig
hogy boldog országban élek
és a szocializmus amit gondosan építettünk
vagy gond nélkül vagy gondtalanul vagy gondatlanul
ki így ki úgy a szocializmus tehát
a lehetséges világok legjobbika a la voltaire
és a kommunizmusba vezet ami a kánaán lesz
és akkor még ráadásul azt sem tudtam
hogy kánaán valóságosan létezik a jordán völgyében
azt hittem az valami olyan mint a paradicsom
nem az amit négyfelé vágva megsózunk
és megeszünk a zsíros kenyérhez
hanem ami földi mennyország
langyos jó éghajlattal kék tengerrel
mandarinfákkal nyáron és termő almafákkal télen
és a varjak a hárfák hangján énekelnek ott
és megsértődtem apámra amiért egyszer
leintett az asztalnál ebéd közben pont vasárnap volt
mert fehér abrosszal terítettünk
és beszélgetés közben azt találtam mondani
ha nekem disszidálni kéne akkor én azt
csakis a szovjetunióba tenném
mire apám azt válaszolta kislányom
hogyha okosat nem tudsz mondani
akkor inkább hallgass
és bizony sokszor hallgatnom kellett volna
és hallgattam is eleget
és amikor szárhegyről jövet
a román vámos kipakoltatta az egész kocsit
fél napig rendezgettem gondosan
hogy beleférjen a sok holmi amivel
a művésztelepre szoktunk utazni
mappa, pasztellkréták, festőláda, plédek,
meleg- és hidegholmi minden eshetőségre
hiszen külföldre megyünk romániába nem lehet tudni
milyen lesz az időjárás fagy-e vagy hőguta
kiraktam tehát nagy mérgesen a szatyrokat, dobozokat
és egyenként koccantottam
a kilenc lekvárosüveget a kőhöz
nesztek egyétek meg az egészet
ennyit tudtam romániából kihozni
pedig ott maradt valamikor az egész gyermekkorom
milyen gyönyörű volt a hargita aljában és oda az egész
most meg ez a kilenc borkán eperlekvár
ez fáj a vámosnak nem volt elég neki
hogy az augusztusi hőségben
három órát vártunk a sorban
mert úgy dolgoztak mint a tetű
és fölöslegesen vegzálták a népeket
akik éppen hazulról hazafelé tartottak vagy fordítva
és útlevelet kellett kérnünk
ha a nagynénémhez mentünk kolozsvárra
és amikor klaipédába utaztunk a népi táncosokkal
tizenhárom oldalas kérdőívben kérdezték meg
majdhogynem azt is, hogy az amerikai
harmad-unokatestvéreim milyen színű bugyogót hordanak
de legalábbis hogy mikor és miért hagyták el az országot
és nem is értettem hogy melyik országot
azt-e amelyikben éltek vagy ezt a miénket ahol nem
mert közben érdekes módon elment felettük a határ
amelynél én most éppen az eperlekvárokat
koccantgatom a kövezethez
és közben hangosan szidom ezt a nyomorult életet
amiért úgy kezelnek mint egy hétpróbás gazembert
aki kirabolta az államkincstárat vagy legalábbis
a szinajai kastélyt
és azt is írjam be pontosan
hogy mikor születtek e gyanús rokonok
lehetőleg a szülők nevével együtt
hívogattam édesanyámat telefonon
mondaná meg ő nekem mindezt
és elképedtem amikor azt tanácsolta
hogy egyszerűen ne valljam be
ez a lehetőség magamtól eszembe nem jutott
és azon is csodálkoztam
hogy azt mondta le vannak ezek szarva
mert egyébként finom úrinő volt finom beszéddel
és ezt ráadásul a telefonban mondta
merthogy ő nem félt soha senkitől akkor sem
amikor gyermekkoromban előírták neki
hogy menjen agitálni a tanítványai szüleihez
lépjenek be a kollektív gazdaságba
amiről az egyik fiú azt írta modern rabszolgaság
és ki is rúgták rögtön a gimnáziumból
valahogyan az ilyen dolgok egyszer csak kitudódtak
és ment anyukám agitálni a kollektív mellett
és mondta neki zsögödben az egyik gazda
hogy irénke maga ide nekem bé ne jöjjön
mert a vasvillát magába merítem
de anyukám mégis bement azt mondta
én bemegyek maga meg nem írja alá a papírt
és kvittek vagyunk és kvittek voltak
és aztán ősszel mentünk mákot törni albisba
a kuláklistás unokatestvéremékhez
mert nem volt nekik más segítségük
és a tanár anyukám és az orvos apukám
és mindenki az egész nagy családból
törte nekik a mákot amíg csak
el nem vették a földeket meg a kastélyt is
ami valójában csak egy nagy udvarház volt
és abba tették később az óvodát nagyon helyesen
pakoltam tehát dérrel-dúrral a lekvárosborkánokat kifele
meg az összes csomagunkat és pörgött a nyelvem
hiába fenyegetett a pasas hogy elveteti
az útlevelemet ami akkor már világi volt
és nem kellett leadni mint gyermekkoromban
hogy vigyázzanak rá a hatóságok
de azért mégis nagyon féltem amikor elvitte
hogy valamit beleírnak nem léphetem át
többé a határt ro mániá(m)ba
ki leszek zárva a gyermekkoromból mániámból
de már nem volt meghátrálás
elszakadt a madzag ahogy mondják
és én csak kiabáltam és veszekedtem
és szitkozódtam magyarul és románul is
amennyire csak tudtam
és a hátam mögött éppen az utcaszínházával
szász zsolt várakozott és azt mondta
bármikor bevesz a csapatába olyan jól csinálom
és segítettek visszapakolni a lekvárokat
és minden egyebet hogy végre
haza tudjunk jönni hazulról
és én mégis szerettem ezt az egészet
és néha azt gondoltam hogy mindez természetes
mert még nem sokat láttam a világból
de már voltam a szovjetunióban és bokáig merültem
a moszkvai pályaudvar vécéjében a fekáliába
és tudtam hogy magyarország tényleg
az általam megtapasztalt világok legjobbika
kicsi volt még akkor az én világom
és lassan már banánt is lehetett időnként kapni
főleg ha volt a boltban egy kis protekciónk
és hát a protekciót azt előbb-utóbb be is szerezte
magának az ember ha a banánt nem is
megmondom tehát mindezért magamat nektek
és azt se tudtam sokáig hogy az emberek
megfigyelik egymást és jelentéseket tesznek
azt hittem ez már régen elmúlt a fasizmussal együtt
most mindenki jó már, a rosszak megváltoztak
mert itt van a nagy lehetőségek kora
lehet építeni dolgozni jut kenyér mindenkinek
ady endre vörös csillagos reménye
beteljesül és józsef attila egész népét
tanítja majd és túllépünk e mai kocsmán
és túlléptünk a nyolcvanas évekbe
amikor tohol éva panaszkodott hogy a
svédországi levelei szociológus barátaitól
nagy késéssel érkeznek meg sőt képzeljem el
zsírpecsétesen és gondatlanul visszaragasztva
és amikor az egész heti reggel hattól éjfélig tartó
tolmácsi munkámért felvettem a pénzt;
a pártbizottság földszinti irodájában a pénztárosnő
kérdésére hogy örülök-e a szép summának azt válaszoltam
órabérre átszámítva épp annyi mint egy segédmunkásé
és ezzel mentem vissza az egyetememre
a főnököm azzal fogadott hallja milyen anyagias vagyok
először nem is értettem miről beszél csak amikor
elmondta hogy az információ a párttitkártól származik
akit a megyei titkár értesített csak ekkor esett le a tantusz
hogy VALAMI NINCS RENDBEN EBBEN AZ ORSZÁGBAN
ha a mószerolás ilyen tökéletesen működik
és még megebédelni sem hagytak az elvtársak
ott ültünk öten az aranybika legszebb
termében ők falták a töltött káposztát
a lyoni libamájat felváltva pofáztak
miközben én folyamatosan fordítottam
és már a desszertnél jártak amikor
előttem még a leveses tányér félig tele volt
szóval megdolgoztam erősen ezért a
segédmunkási órabérért és akkor így vár
az egyetemen a felettesem
megállj gondoltam ekkor magamban
tolmácsoljon nektek belzebúb
nagyanyám is őt emlegette ha nagyon mérges volt
és amikor legközelebb kértek munkára
azt mondtam nem megyek és a tiltakozásomra
a tanszékvezetőmön keresztül akartak
nyomást gyakorolni és a nyakamon ült
fél napon át az a szerencsétlen gyuri hogy neki
mindenképpen tolmácsot kell kerítenie értsem meg őt
de én megmakacsoltam magamat és hajthatatlan voltam
így aztán kettős győzelmet ünnepelhettem
győztem ellenük és legyőztem magamat is
kicsi győzelem volt de annál édesebb
de azért azt mégsem gondoltam volna
hogy a hatalom annyira gyáva hogy
beszervez boldog boldogtalant a besúgásra
nem kímélték a kedvenc íróimat se
minden csupa szenny most szürke
mosogatólé csurog a tiszta fehér abroszra
ingre és ezt még ráadásul egyesek élvezik is
akkor hát kit is illetne az a bizonyos
el nem csattant pofon vajon ugyan kit
és mit tehetek ezután én mást mint hogy
megmondom magamat nektek
amiért nem pofoztam fel mégis magamat
pedig megérdemeltem volna magamtól
ezt a pofont azért mert elhittem sokáig
hogy boldog országban élek