I.

amíg egy ilyen helyen,
mint miskolctapolca,
nyárutón, őszelőn,
vagy — ami ritkaságszámba megy —
spiccén az ősznek,
az ember kiülhet büfé elé,
mögé-mellé,
illő itallal lopni félóra nyugalmat,
most magának —
légy zöng,
mókus szalad,
a pincér udvarias,
levélke leszáll,
addig egy szavam nem lehet rád,
nagyvilág.

II.

csodálom azt az embert,
aki vendéglátóegységbe tér,
asztalhoz ül, s megiszik egy,
esetleg kettő,
de végső esetben is
három korsó sört, azután feláll,
és vidáman hazaballag.
(és ha bort ivott az istenadta,
őt a bora szelíd lámpással
még kapuig kíséri.)

másnap üdén ébred,
nyújtózik, hogy
milyen jó volt
csevegni erről,
no meg arról,
és ha magában ült,
a gondolatmenetét virágok szegélyezik.
melegben élő, télen jégvirágok.

friss és bő erővel teszi dolgát,
ami arra a napra neki jussul adatott.

én ezt nem tudom.
az asztalhoz telepedésig
a helyzet dettó,
de az első sör után
— merthogy a borra nem vagyok méltó —
agyamba cikáz az ősi mondás,
ami apáról fiúra száll:
egy sör nem sör.
két sör, három sör,
négy sör, öt sör.
ez is megvan, mégsincs este.
hát pálinkát rendelek és rövidezek
hosszan.
záróra után botorkálok utcán,
a fejemben, házam már
rám se néz ablakszemeivel.

az én másnapom: más.
az agyamban és a gyomromban
az italból más lesz:
foncsorozott szemüvegkeret,
tüskedrót-koszorú,
kidurrant gumilabda,
hasbarúgott felkiáltójel,
tetejére állított kecskebak,
mely mintha mindig ugrani készülne.
szemeim helyén pirossal kipingált,
japán ping-pong labdák. ezzel kezdj
valamit.

a tömegközlekedésben zavart vagyok.
nem tudom,
felszállhatok személyes tárgyaimmal?
ha hozzám szólnak berezelek,
támadástól tartok.
a nénik az utcán előre kitérnek, pedig
az egyiknek - aki halott nagymamám
szakasztott mása - nekiszegezném a kérdést:
— te vagy az, mama?

III.

Ó, absztinens napok!

minden gyászfehér!
minden fehér!
és minden gyász!

minden szoba,
minden utca,
fehér gyász!

két deci kóla,
olyan boldogtalanság íze van.

hol a sánta mámor?
hol vannak mozgékony lényeim?

ez cserbenhagyás!
fehér csalás!

IV.

az alkohol mostanság
különös hatással van rám.
körülbelül a második kör
feléig vagyok jelen.
másnap eddig a pontig emlékszem.
de előtte lüktető, sötétlila képek
engem meglátogatnak.

például állok egy transzformátornál.
fölötte a csillagos ég,
és a nagymamám.
— hello, mama. na?

aztán rohanó lovak.
de tényleg.
mögöttük szekér.
és télen.
a túlhajszolt lovak:
az egyik alkohol,
a másik csillag.

a bakon én a nagymamámmal,
mögöttünk cigányok,
egy egész pereputty.
— a lovak már ittak,
nyissatok még egy bort!
ne te ne, csillag!
gyí-gyí, alkohol!
pusztuljon a józanság!
a megfésült élet!
rikoltok én is,
mon seri nagymamám is,
és rikoltoznak a cigányok is,
így eljutunk akár a csillagokig!
ez való nekem, ez a mi világunk,
esküdjünk, hogy iszunk majd,
és mindig együtt leszünk!

V.

ez lobog, így lobog a szemeim előtt még
akkor is, mikor kushadó kutyaként
ülök a Tháliában,
és arra a bizonyos életre gondolok.